A játszótér szomorúsága

Szvoren Edina: Pertu
szerző
Urfi Péter
publikálva
2010/48. (12. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sötét, sivár, reménytelen világ. Remekbe szabott novellák. Az utóbbi évek (sőt évtizedek!) legerősebb bemutatkozása. Az eddigi kritikák alapján nagyjából így summázhatók a lapunk legutóbbi magyar irodalmi listáján az előkelő 5. helyet megcsípő kötetről szóló leghangsúlyosabb állítások. Amelyekkel nem feltétlenül nem értek egyet, de a következőkben amellett is hoznék fel érveket, hogy a három ciklusba rendezett elbeszélésekben bőven akad hiba, ugyanakkor szórakoztatóak, játékosak, alapelemük a humor, az egész együtt pedig inkább felemelő, mint reménytelen.

Az olvasó egyik első benyomása lehet, hogy Szvoren valósággal lubickol a szövegben, önfeledten ugrándozik az elbeszéléstechnika játszóterén - hogy más, kevéssé eredeti metaforákat most ne is említsek. Ritkán bízza a munkát külső narrátorra: az nem elég izgalmas. Az elbeszélői hangok tulajdonosai mindig erősen egyénítettek, és nemritkán végletesen különlegesek (ettől még izgalmasabb a játék): átmenetileg leszbikussá avanzsáló kismama, autista férfi, magatehetetlen anyját ápoló koraérett kislány. Az írások harmadát gyerekszemmel nézzük végig, és a gyerekkor: szűk, szomorú szoba. A szövegek velünk is játékot űznek - az elbizonytalanítás a kötet egyik fő hatóereje. Például a kevésbé acélos második ciklus címe: . A nyitódarab középpontjában álló nő neve is ez. A jelenkori történet tartalmaz (kevés és bántóan üres) mitológiai utalást. A következő elbeszélés hősét ugyanígy hívják, de hamar kiderül, hogy nem ugyanarról a személyről van szó. A harmadik darab egy helyen említi a nevet, mitológiának nyoma sincs, és a későbbiekben a Ió teljesen kitűnik a képből. Tehát először rááll az agyunk, hogy ez egy mitológiai áthallású ciklus lesz, Ióval a címszerepben, aztán kiderül, nincs közös szereplő, csak közös név, majd eltűnik a mitológia és a név is. De vegyük a kötet első írását. Elkezdődik a lehangoló reggeli jelenet, a lusta olvasó pedig a borítón szereplő név alapján automatikusan egy nőt képzel el, ahogy csipát töröl, kávézik, felöltözik. De mire kettőt lapoz, már az orrára koppintanak: "két kisgyerek pedig azon tanakodott, vajon férfi vagyok-e, vagy nő". A kérdés megismétlődik, de egyértelmű választ nem kapunk, ahogy a végére az is bizonytalanná válik, a látottakból mi az álom, mi a valóság, mindez hol és mikor játszódik, és hogy mit akarnak a szereplők egyáltalán. Innen indulunk. Aztán jön a gyereknevelési módszerek kissé túlrajzolt karikatúrája (Így élünk), de a végére megint kétségek közt találjuk magunkat, amelyek végig elkísérnek majd: a kidolgozott jellemrajzok, a részletező tárgyi leírás és a társadalomkritikai él elegendő-e ahhoz, hogy a realizmus kódjai szerint olvassuk a szövegeket?

Nemcsak a beszélő személye, az elbeszélés nézőpontja is a játék része. Az Érett, fáradt, meleg asszonyalakja a szeretőjéről egyes szám második, magáról pedig felváltva első és harmadik személyben beszél - ez váratlanul produktívnak bizonyul, bár az kétségkívül szájbarágós kissé, amikor a narrátor önazonos pillanataiban énként, máskor "meghatározhatatlan korú nőként" tekint magára. A Kedves Ap történetét az egymástól viszolygó anya és apa, illetve értelmi sérült gyerekük előadásában halljuk - ami szintén a feszültségkeltés többször alkalmazott eszköze, hiszen nyilván egyikük sem vádolható túlzott objektivitással, az egymásnak ellentmondó nézőpontok igazságát pedig nem dönti el senki helyettünk. A címadó szövegben az ügyes technika jobban leköti a figyelmet, mint a történet maga: minden mondat felszólító módban áll, ponttal a végén ("Isten legyen halott, Apuka szájszaga érezhető.").

Jó vicc, hogy a Pertu első bekezdésében felbukkan egy olyan ige - a szaglik -, amelyet nem tudunk felszólító módba tenni. Az ilyen finom humorra akad még példa, de a szarkazmus és az irónia minőségei végig jelen vannak, sokszor kínunkban röhögünk, de találunk direktebb, egyszerűbb poénokat is: "feltérképezhetjük a szokásaikat, amelyek úgy vernek bennünk gyökeret, hogy közben semmi nedvességet nem vonnak el a talajból". A nevetés azonban csak az egyik módja annak, hogy ne sújtson földre az a kétségkívül nyomasztó, sokszor túlhajtottan borzalmas világ, amellyel szembesülünk. (A rémségek már-már parodisztikus halmozására példa: a Temetés alapszituációja sem vidám, de a nagyiról gyorsan kiderül, hogy kegyetlen volt és még zsidózott is, a nagypapa besúgó volt, az anya egy szörny, az apa meghalt, de nem csak úgy simán: öngyilkos lett, és amúgy is az egész család alkoholista és félrekúr. Az elbeszélő lány pedig boldogtalan, szegény.) A kötet számomra legemlékezetesebb alakjai, csavaros módon igenis reményt árasztó hősei azok az önmagukkal azonos nők, akik bár a külvilág vagy az olvasó szerint talán hibáznak, erkölcstelenek vagy megalázzák magukat, de mindenesetre boldogtalanok, mégis: a gondolkodás szabadsága, az önálló döntés méltósága sugárzik belőlük. Az undorító roncsot, anyját ápoló öntudatos iskolás lány. A nem rossz, csak éppen nem jó kapcsolatból kilépő német nő. A szopós gyermekét és férjét egy vele kommunikálni képtelen norvég szállásadónőért otthagyó anya. Vagy éppen a kamasz fiú, aki az öngyilkos apa testének megtalálása napján otthagyja leszedált anyját, és elindul Dél-Amerikába kurvázni.

Palatinus, 2010, 246 oldal, 2700 Ft

szerző
Urfi Péter
publikálva
2010/48. (12. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Pertu
Szvoren Edina
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Népszavazás előtt
Mi lesz a bulinegyeddel?
Hódmezővásárhely
Interjú Márki-Zay Péter polgármesterjelölttel
Színházi melléklet
Andrei Şerban, Fekete Ádám, drámapedagógia
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...