Aix-en-Provence-ban járunk, 1885 augusztusában. Hősünk éppen olvas, amikor dörömbölnek szegényes padlásszobája ajtaján: bíró úr, bíró úr! Ám mielőtt megtudnánk, mire ez a nagy sietség, sokkal okosabbak leszünk, megismerjük a pályakezdő ifjú bíró és az őt körülvevő társadalom preferenciáit. A valahonnan a nem túl reményteli legalsó középosztályból feltörekvő ifjú értelmiségi éppen Zola friss mesterművét, a Germinalt olvassa, de az asztalán hever A fajok eredete is, ami már jó negyedszázada számít - akkor örök életűnek saccolható - botránykőnek. Így hát, mielőtt ajtót nyitna, gondosan elrejti mindkét kötetet egy Biblia mögé a polcra.
És csak ezután kezdődik a hacacáré: a városszéli kőbánya kibelezett üregében halva találták a húszezres kisváros végzetének asszonyát, az igéző szépségű, derekára omló lángvörös fürtjeiről már meszsziről is feltűnő dámát, az ártatlanság és a romlottság kétarcú szobrát, Cézanne modelljét, a címszereplőt.
Minden bíró szabadságon, csak ez a hierarchia legalsó fokáról felfelé ácsingózó, szép reményű nyomorult tartja a frontot, s most övé a legzsírosabb falat, egy sokat látott rendőrségi veteránnal kivizsgálni a várost azonmód lázba rántó kázust. Egy korrajzba oltott krimi ideális alapjául szolgáló felütés.
Olyan holmié, amitől - elsőre és mindenek felett - magas fokú hangulatfestő erőt várunk el. A tempósan gerjesztett feszültségben és a fellépő valós, nota bene híres és hírhedett személyekkel szembeni távolságtartásban, urambocsá' iróniában meg csak úgy reménykedünk. S ha mindebből kijut tisztességesen, szó nélkül nézzük el a lektűrök elmaradhatatlan gyengéit, adott esetben például egy pohár abszint elkészítésének és elfogyasztásának természetesen minuciózus és természetesen irreleváns ismertetését és számos egyéb hasonlót - végtére is közel ötszáz oldalt kell itt (szerzőnek, olvasónak) leküzdeni.
Az izgalmasnak tetsző vállalkozáshoz, az előzetesen fáradság nélkül beszerezhető információk szerint a kellő erudíció és az ugyancsak elengedhetetlen nagyralátás is biztosítottnak látszik, hiszen első kötetes szerzőről van szó, aki azonban az Oregoni Egyetem tapasztalt történészprofesszora.
S e várakozásaink, ha nem is teljesülnek maradéktalanul, de végig szem előtt tartatnak, ám a Cézanne modellje nem csupán annyiban üt le a szokvány kortárs krimiktől, hogy történelmi közegben játszódik, de annyiban is, hogy egy sikertelen nyomozás történetét meséli el. Állításunk persze kizárólag a nyomozati munka folyamatára és eredményére vonatkozik, s nem következik belőle a történet megnyugtató lezárásának hiánya. Viszont a regény esetleges hiányosságai annál inkább, hiszen a mondott megoldást, a gyilkos lefülelését, az ügy felgöngyölítését köszönhetjük mindenféle írói ügyeskedésnek is inkább, mintsem az erre a szakra állított szereplők munkájának. S ne is szépítsük, az ügyet végül az áldozat és a vendégjátékra érkező Émile Zola oldja meg, noha dramaturgiailag távolról sem ez lenne a küldetésük. Miközben a szerző meghagyja a rendesen elvégzett munka látszatát: a fiatal bíró minden energiáját latba vetve küzd, s végül leteszi a megoldást tartalmazó jelentést főnökei asztalára - egyfajta idődramaturgia is sarkallja működését, ha megjönnek szabadságról a magasabb polcon tanyázó kollégái, első dolguk lesz elvenni tőle az ügyet. Ami pedig végzetes lenne, mert ha valamivel igazán el vagyunk foglalva a nyomozás sorozatos melléfogásainak lajstromozása mellett, az a társadalmi mobilitás óhajtásának tanulmányozása.
De végül is ki ölte meg a veres démont?
A gyanú viharos gyorsasággal két - finoman szólva is emblematikus - figurára szűkül, Cézanne vagy a szeretője, a brit betolakodó, a nagyhangú autodidakta társadalomtudós, alkalmasint kókler. Nem könnyű helyzet, az egyiket azért zárnám ki, mert semmi olyasmi nem olvasható róla a wikipédián, hogy egy marha nagy kővel bárkinek szétütötte volna a koponyáját, a másikat meg azért, mer nehogy már ő legyen, amikor a vetélytársáról a könyv nélkül is tudjuk, hogy ártatlan - ha nem is teljesen, hisz sokan a modern képzőművészet megteremtőjét látják benne.
Cézanne azonban a történet idején még csak egy szerencsétlen flótás, többszörös szívóágon, omnipotens atyja árnyékától is jó előre megrettenő, gyermeke anyjának hol némán, hol bömbölve vádló terrorját nyögő, képeit csak magának gyártó lúzer. S nem kap sokkal különb jellemzést fikció szülte ellenfele, a brit tudós sem. Mert természetesen mindkét kétes alak majd' megveszett napjaink nőinek múltba vetített alakjáért - és itt van a kutya elásva.
Ez, és csak ez érdekli igazán a szerzőt. A jó nő és a rossz pasik viszonya, melybe nyilvánvalóan van kódolva a kielégületlenségből, kisebbségi érzésekből fakadó vég: a gyilkosság. Ha egészen pontosak akarunk lenni: a kinyírás. Itt van a 19. század végének igenis nagyléptékű haladását kisebb-nagyobb mértékben előmozdító két férfiú és álmaik asszonya. A pasasok rondák, sikertelenek, vagy a sikereik szerfelett gyanúsak, isznak és csúnyán beszélnek, s ha sarokba szorítják őket, egyszerűen eltörik a mécses, lecsúszott zoknis kisgyerekek. S van a nő, aki fényt hoz a kisvárosba, szalont visz és dohányzik, mindenét, amije van, a haladás szolgálatába állítja - na, mije van neki? És akkor ezen rossz leheletű mamlaszok valamelyike kicsinálja... Mint az életben.
S mivel említetteken kívül csak a vizsgálóbíró és a minden gyanú felett álló Zola (bár ő meg a naturalizmus atyja, és az sem semmi) a haladás embere a műben, biztos valami retrográd csirkefogó, maga a múlt pusztította el a jövő üdvöskéjét...
A történet után egy évvel Zola megjelentette A mestermű című regényét, melynek olvasása után Cézanne állítólag soha többé nem állt szóba vele. Ez semmi, e kötetének megjelenése után két évvel Pope megjelentette a kis aix-en-provance-i bírócska újabb esetét (The Blood of Lorraine), még meggondolom, hogy belefogjak-e.
Fordította: Todero Anna. Geopen Kiadó, 2010, 431 oldal, 3490 Ft
