Nyolckilós, egytized köbméternyi könyvdóm, könyvkatedrális, könyvszékesegyház - az elmúlt évtizedekből hirtelenjében csak a Leonardo vagy Helmut Newton életművét magába záró monumentumóriásokra emlékszem, melyek nagyobbra duzzadtak, mint ez -, szóval: minden más, még oly nagy album is pusztán cellulózkápolnácska ehhez mérve; zsebkönyvbe fojtott praktikum, bedekker eme pamíri méretű papírhegyhez képest, mely persze adekvát forma a géniusz formátumával, a szó legszorosabb értelmében lenyűgöző munka.
A kötet - címe szerint - Michelangelo teljes életművét magába foglalja, s ami a festői, szobrászi, rajzi és építészeti ouevre-öt illeti, az eltörpült néző-olvasó Frank Zöllner, Christof Thoenes és Thomas Pöpper munkája segítségével valóban megismerheti és birtokba veheti (ha bírja) a hatalmas pálya (majdnem) minden állomását. Monográfia, katalógus, bibliográfia, gyűjteményjegyzék és konkordancia józan és Mélyi József, valamint Hessky Orsolya fordításában jól olvasható egysége a mű, melynek reprodukciói a méret, a menynyiség és a minőség harmóniája révén ritkán tapasztalható módon teszik élővé a - misztikus és hagyományos dualitás másik tagjával, messer Leonardóval szemben éppen nem isteni, hanem mélyen emberi - mester művészetét.
Zöllner és Thoenes tanulmányaiból sokirányúan terjednek ki az ismeretek a hosszú életút többnyire drámába torkolló stációiról, s a szerzők minden hozzáférhető és felelősségteljesen ellenőrzött művészettörténeti, művészetszociológiai tény, ikonográfiai adat nagyvonalú közlésével - úgy rémlik - valóban a teljességre törekedtek. Tagadhatatlan, hogy ha a művészt metafizikai lényként, vagyis a Madách által a falanszterben egyetlen képfaragóként szimbólummá magasztosított fenoménként látjuk, akkor a nagy könyv főhőse, feladatát beteljesítve, önmaga képében jelenik meg. Ha azonban - s hajlanék a feltételes módot kijelentővé egyenesíteni -, Michelangelót nem jelképnek, hanem törött orrú, szexuális preferenciáját nehezen kezelő, idegeivel és tehetségével, érzelmeivel és képességeivel, lehetőségeivel és vágyaival diszharmóniában élő, azokkal folytonosan küzdő embernek tartjuk (persze ki- és bejelentve, hogy természetesen nem Romain Rolland vagy Karel Schulz regénye után kiáltunk, de nem is a heideggerileg elidegenített éteri visszfényt akarnánk megképeztetni a könyv alapján önmagunkkal), akkor az imént említett "majdnem"-be kell kapaszkodnunk:
a nagy könyvből kimaradt versek
után nyúlva. Mert ugyan a borítón az olvasható, hogy a teljes életművet kapjuk, ez nem egészen igaz, hiszen Michelangelo versei csak idézetekbe és hivatkozásokba konzerválva-sűrítve bukkannak fel a könyvben, ami nem csak a pár grammnyi, esetleg dekányi hiány miatt tűnik fel a (meg nem kapható) teljességre vágyó olvasónak, hanem azért is, mert az idolt éppen ezek a szonettek és stanzák töltik-tölthetnék meg zsigerrel és vérrel.
Senkit és semmit sem lebecsülve gondolom, hogy amit Rónay György leírt az 1959-ben megjelent, a Michelangelo-verseket egybegyűjtő kötet utószavában, az a lényeg legesszenciálisabb megfogalmazása. "Legtöbb műve valami önmagával való titáni harcból születik. Ha Leonardo inkább fürkészve kutató szem, áhítatos figyelem és a tudós fölényével vegyes talányos művészi irónia a világ valósága felé, akkor Michelangelo éppen az ellentéte: kevélység és megalázottság, düh és önmarcangolás, teremtő szárnyalás és tépett vergődés." A mondat ennek a néhány sorral korábbinak a magyarázata: "...mindig jobban, elsőrendűbben érdekelték művészi látomásai, mint az anyag szerkezete és a természet törvényei. Modern szóval expresszionistának is mondhatnánk."
Rónay mint a versek fordítója természetesen és érvényesen látta egyben a költő és a szobrász-festő-építész életművét, mely még akkor sem darabolható vagy szakítható szét, ha tudjuk, és éppen Rónaytól, hogy a versek jó része imitáció, variáció, sablon vagy sablontörés. (De mi mások lennének a festmények és szobrok is...?)
Expresszionista - mondja Rónay (s másutt még azt is, pánikbeteg, hihetetlen, 1959-ben). Fogadjuk el, s lovalljuk tovább magunkat azon az ösvényen, amit ez a fogalom jelöl ki: hiányzik - ha másképp nem, legalább az utalás szintjén - Michelangelo hatásának időbe vetett távlata is. Már csak azért sem érdektelen ez, mert hetven-egynéhány éves korában panaszolta: "Sok faragott bábúmmal mire mentem, / ha most végül is úgy járok, ahogy / ki tengert megjárt s parti sárba rekken? // Ami egykor hírt és nevet adott: / ide juttatott a híres művészet; / szegény öreg, más szolgája vagyok. // S belepusztulok, ha még hosszan élek." (43. capitolo)
Nem tanítványai (nemigen voltak) az érdekesek, hanem befolyásának vélt hiánya.
Az itáliai reneszánsz három gigásza közül Raffaello, az "édes" már a 19. században elmúlta saját divatját, Leonardo személyiségén és művein Freudtól, Duchamptól, Rodcsenkón át Panamarenkóig és tovább, máig milliók gyakorlatoznak; Leonardo vágykép és minta, etalon és hamis szimbólum. Michelangelo viszont - azt hiszem -
soha nem és mégis mindig
jelen volt és van, kimondva-kimondatlanul, program és giccs híján (a tajvani kacsintós nejlon-Dávidokról feledkezzünk meg egy pillanatra). Sajátos, drámai-romantikus, vérző és halálos szál húzható ki művei gombolyagjából: El Grecótól William Blake és Johann Heinrich Füssli kezén keresztül Eugéne Delacroix-n át Francis Baconig, vagy egy más szempontból Jean Baptiste Carpeaux-tól és Auguste Rodintől Yves Kleinig és Jean Ipousteguy-ig. Goethe az egyetemes művészet betetőzésének látta a Sixtus-kápolnát - Madách talán (vagy biztosan) ezt vette igazolásnak Michelangelo-imázsához -, s ezzel a művész klasszicizálódott a szó összes értelmében. Éppen ezért érdekes az a nem egészen latens, de nem is evidensen feltűnő hatás, ami - majdnem azsúrban Goethe rajongásával - az angol és kontinentális kora romantikában, Blake és a svájci/angol Füssli Michelangelo iránti elkötelezettségében megnyilatkozott, majd egészen Francis Baconig sok reflexben kimutatható, már nem teozófiailag és színpadiasan, hanem éppen ellenkezőleg, mélyen érzéki, expressis verbis húsba vágó módon, legalábbis abban az értelemben, ami például Bacon birkózóinak gesztusait illeti. Mintha (vagy biztosan) a hús, az egyszerre magasztos és romlékony anyag önkifejeződése át- és felülírta volna a hús mint a metafizika héja képletét.
Vagy más szempontból: Rilke szerint Rodin "faragatlan" felületei Michelangelo félbe- vagy abbahagyott márványfelületeinek reminiszcenciái. Az elhallgatás, a ki nem fejtés (a kőben örökre ott hagyott gondolat) végeredményben a koncept artban kapott új ideológiát, még ha a félreértés vagy a pszeudo-"okosság" szándékos hermeneutikai trükkjének (szemfényvesztés?) szintjén is.
1914-ben Sigmund Freud (unokája, az angol festészet élő klasszikusa, Lucien Freud sem jutott volna sokra Michelangelo tanulmányozása nélkül) a Michelangelo Mózese című, kínosan pontoskodó és sehova nem vezető tanulmányában (az óriáskönyv szerzői - ki tudja, miért - nem vették be a bibliográfiába), miután tényleg nem vergődik semmi eredményre, némi álszerénységgel felteszi a kérdést: mi történik, ha "olyan részleteknek tulajdonítunk súlyt és jelentőséget, amelyek a művész számára közömbösek voltak, amiket merő önkényből vagy alaki okokból formált épp olyanná, amilyenek lettek, anélkül, hogy valami titkot rejtett volna beléjük? Nem jutunk mi is megannyi interpretátor sorsára, aki világosan látni véli azt, amit a művész megalkotni sem tudatosan, sem tudatlanul nem akart?" De, mondhatjuk bátran, éppen ilyen a művészet, és annak szemlélete, amit végül is hol értünk, hol meg nem. Mindkettőt egyszerre meg szinte soha.
Két évvel Freud után Umberto Boccioni, a zseniális festő és szobrász sajátos titokfejtőként, valószínűleg tökéletesen értve Michelangelót, bálványdöntésre szólított fel A futurista szobrászat technikai manifesztumában. Természetesen a bálványozott mester "ignorálására" hiszterizálta önmagát és a világot, egyszerre termékeny és terméketlen félreértésbe taszítva a század művészetét, s akaratlanul (?) is felfényezve az idol törhetetlen testét.
Fordította Mélyi József és Hessky Orsolya. Taschen/Vince Kiadó, 2008, 768 oldal, 40 000 Ft
