Rendszerváltozás vagy rendszerváltás? Utódpárt vagy modernizáló progresszív erő? Az elmúlt néhány évben ez a két kérdés okozta a legnagyobb feszültséget, eszmei vitát az ideológiai kérdések iránt egyébként nem túl érzékeny Magyar Szocialista Pártban. Az előbbiről a párt programját előkészítő testületben folytattak hosszú és szőrszálhasogató vitát, az utóbbi akkor ütötte szíven a szocialistákat, amikor az általános ombudsman éves jelentésében "leutódpártozta" az MSZP-t. A szocialisták értelmiségi holdudvarához tartozó Ripp Zoltán - a párt think tankjeként számon tartott Politikatörténeti Intézet egyik vezetője - szerint okkal kínozzák még mindig az MSZP-t ezek a kérdések: az elmúlt húsz év alatt a baloldal megspórolta ezeket a vitákat, egyszerűen szőnyeg alá söpörte a legitimációs problémáit. Az ebből adódó meghasonlottság végül tudjuk, hova vezetett.
Ripp szerint nemcsak az MSZP beteg, a rendszerváltó pártok mindegyikét sújtja ez a gond, és egyik sem tett erőfeszítéseket az anomália felszámolására. A szerző úgy véli, a mai politikai válság gyökerei valahol a rendszerváltás tájékán keresendők: ez a "periódus egybeesett a globalizáció offenzív szakaszával", melyre - leszámítva a nézeteit sokáig rejtegető SZDSZ-t - egyik pártnak sem volt adekvát válasza. Így aztán kényszeredetten vállalták fel a válságkezelést, az államszocializmus gazdasági felszámolását, miközben verbálisan, retorikai-ideológiai szinten végig szembementek a "neoliberális" trenddel. Minden szenny - zsidózás, cigányozás, komcsizás -, ami a közelmúltban a felszínre került, ennek a legitimációs válságnak a következménye, tünete.
A kötetté terebélyesedett esszé - merthogy az Eltékozolt esélyek? nem tekinthető tudományos munkának (éppen ezért sokszor fájóan hiányoznak a sajátos értelmezést alátámasztó lábjegyzetek és tények) - elsősorban az MSZ(M)P szemszögéből szemléli a történéseket. Ebből aztán némi frusztráció is adódik: végig ott bujkál a sorok között, hogy a liberálisok és a jobboldaliak méltatlanul retusálták ki az elmúlt húsz évben a rendszerváltók tablójáról a szocialistákat. Mi több, Ripp egyenesen úgy véli, a MSZMP-ben volt meg az a tapasztalat, szakértelem, ők rendelkeztek azzal a nemzetközi kapcsolatrendszerrel, amely elengedhetetlen volt az államszocializmus eredményes felszámolásakor. Sőt - szemben az új szerveződésekkel - a pártállam mögött az utolsó percig komoly társadalmi bázis állt: a történész egy meg nem nevezett felmérésre hivatkozva azt állítja, 1989 végén az emberek egyharmadának támogatását tudhatták magukénak (1990-ben pedig csak azért szerepeltek rosszul a választásokon, mert szavazóik a "komcsizó" kampánytól megriadva otthon maradtak, vagy más szervezetre - MSZDP, Agrárszövetség - adták voksukat). Azzal, hogy tárgyalásokba bocsátkoztak az ellenzékkel, biztosították a békés átmenetet. Horribile dictu ezért még köszönettel is tartozik az ország a régi elitnek: megtehették volna, hogy lövetnek, ehelyett készségesen tárgyaltak - na jó, azért néha "otrombán" viselkedett a karhatalom.
A régi rendszer egymással is küzdő aktorai Kádártól Grószon, Németh Miklóson keresztül Horn Gyuláig már a 80-as évek közepén felismerték a válságot, és komoly erőfeszítéseket tettek a kezelésére. Ám a nemzetközi fejlemények - az előbb említett globalizációs trend, az IMF és a Világbank nyomása, a Szovjetunió és nyomában a Varsói Szerződés, KGST összeomlása -, illetve a hazai ellenzék fellépése legitimációs deficitet okozott a pártban. Miután sutba vágták "a marxi önigazgató szocializmus perspektíváját", kényszerpályán mozogva még 1989 előtt egy jobboldali programot hajtottak végre: liberalizáltak, privatizáltak - majd ugyanezt folytatták 1994 után is. Közben a tömegeket mozgósítani képtelen (Ripp szerint a bős-nagymarosi erőmű elleni tiltakozás vagy az Erdély-tüntetés nem volt rendszerellenes, Nagy Imre újratemetése pedig későn jött) ellenzékiek kihasználták, hogy az MSZMP nem nézett szembe 56-tal: az elmúlt negyven évet homogén elnyomó rendszerként állították be, és a "négyigenes" népszavazással elvitatták a frissen formálódó MSZP legitimitását. Így éles cezúrát húztak 89 és 90 közé.
Ám ez csapdába ejtette a teljes politikai elitet: Antall József - miközben nyakán érezte Csurka forró leheletét - kénytelen volt folytatni a Németh-kabinet gazdaságpolitikáját, amit a nyelv- és médiaháború szításával próbált ellensúlyozni. Az SZDSZ pedig csak úgy tudott komoly támogatottságra szert tenni, hogy antikommunista zászlót lobogtatott, miközben elhallgatta neoliberális nézeteit, ám egy idő után már csak a karanténban szorongó MSZP becserkészésével tudta ellensúlyozni kispárti mivoltát. Orbán ennél jóval ügyesebben lavírozott: a jobbra húzódó Fidesz legitimációs deficitjét a lojális média kiépítésével, a diszkrepanciát kimutatni képes kritikai gondolkodás elnyomásával rendezte.
Ez a politika egészét jellemző meghasonlottság, alternatívanélküliség vezetett a 2002 utáni kétszer "száznapos" programhoz, majd a 2004-es miniszterelnök-váltás utáni időszakban - hiába rukkolt elő Gyurcsány a blairista koncepcióval - a kiigazító intézkedések elodázásához, végül az őszödi beismeréshez.
A szerző szerint a 80-as évektől kísértő legitimációs válság hangsúlyozottan nem rendszerválság: a történész úgy ítéli meg, hogy a közjogi szisztéma alapvetően jól lett kitalálva, ám napjainkra a rendszer mögül kifogyott a bizalom - most jön az ugrás a sötétbe. Ripp rendkívül erős értelmező-magyarázó keretet teremt, ám egy dologgal adós marad: nem mondja meg, hol és hogyan lehetett volna kilépni az ördögi körből, történhetett volna-e másként. Amennyiben az MSZ(M)P volt az elmúlt húsz-harminc év meghatározó szereplője, adódik a kérdés: miért nem volt képes ennyi idő alatt betömködni azt a bizonyos legitimációs rést? Mert a történelmet nemcsak elszenvedni, hanem alakítani is lehet. Enélkül nem mondhatunk mást, mint a jesiva értetlenkedő növendéke: megmagyarázni én is tudom, de érteni nem értem.
Napvilág, 2009, 232 oldal, 2600 Ft
