Vannak olyan országok Afrikában, ahol négy generáció óta háború van. Jobb esetben ismerjük ezeknek az országoknak a nevét, rosszabb esetben csak különböző humanitárius alapítványok jelentéseiben találkozunk velük. Elképzelni sem nagyon lehetséges, milyen lehet az az állapot, amikor valakinek a háború a természetes. Ezek az emberek azonban nem nagyon ismernek mást - kivéve, ha valahogyan elkerülnek otthonaikból. Eggers könyve is erről szól: adott egy kisfiú, aki több társával együtt a háború elől a sivatagon keresztül egy másik országba kerül, melyet szintén érint egy háború. Ott besorozzák és megtanítják ölni, végül egy menekülttáborban tölti be a tizenharmadik életévét. A történet itt vesz mesei fordulatot: elviszik az Egyesült Államokba, ahol egy kiadó felfedezi az élettörténetében rejtőző üzleti potenciált, és egy szellemírót ad mellé, hogy segítse megírni élete történetét. Happy end van, hiszen a sok hánykolódás után végül is révbe ért a gyermek.
Más kérdés, hogy mi lesz az óvatos becslések szerint is több ezerre tehető társával, akik hasonló utat járnak be a világ legkomiszabb helyein: Afganisztánban, Csádban, Szudánban vagy az Elefántcsontparton. Jobb esetben meghalnak, mielőtt családot tudnának alapítani. Rosszabb esetben gyermeket nevelnek úgy, hogy nekik maguknak sosem volt gyerekkoruk. "Felnőtt az, aki elbírja a kalasnyikovot, aki ölt már férfit" - tartja a mondás Csádban. Afrikában nem volt pedagógiai paradigmaváltás, a szemlélet ugyanaz, mint amilyen nálunk a középkorban volt. A gyermek csak alacsony növésű felnőtt.
Edward Said jelenleg magyarul nem hozzáférhető esszéjében, a Culture and Imperialismben a posztkolonialista irodalomról azt írja, hogy gyakorlatilag a gyarmatosítók kulturális hagyományából nőtt ki, az eszköztár közös, csak a narrációja más a valóságnak. De megkérdőjelezné-e bárki is Salman Rushdie regényeinek ízig-vérig indiaiságát annak dacára, hogy a szerző a legjobb brit iskolákban végezte tanulmányait? Nem valószínű. "A nemzet is egyfajta narrációja a valóságnak" - írja Said. Rushdie indiai író, vállalásból az.
Ez az, amit nem mondhatunk el a Nyugat-Európában egyre divatosabb gyerekkatona-memoárokról. Ezek a szerencsés gyerekek azért kerülnek ki a számukra teljesen természetes pokolból, hogy életük végéig hálásak legyenek nekünk érte. Tendenciózus, hogy az elmúlt öt-tíz év afrikai fegyveres konfliktusai során szinte mindegyik háborúból feltűnt egy gyerek, akit valamelyik humanitárius alapítvány hozott ki a frontról, és nyilatkozik a sajtónak, könyvet ír. Így fizetnek ezek a gyerekek a törődésért. Egy történettel, mellyel pénzt lehet felhajtani a humanitárius gépezet számára, és amely kellemes szórakozás egy unalmas szombat délután. Nincs véleményük, nincsenek politikai nézeteik, nincs különösebb nemzeti identitásuk. Nem kötődnek sehová. Elmesélnek egy történetet, amelyet valaki politikailag korrektté szerkeszt. "Megdöbbentő igazságossággal" - ahogy Eggers könyvének hátlapján áll.
A Park Kiadó remek afrikai tematikájú könyveket mutat be évről évre a magyar olvasóközönségnek. Eggers könyve az afrikai konfliktus/gyerekkatona tematikában a második a sorozatban: Beah brutálisan részletes leírásaihoz képest valamivel nagyobb hangsúlyt kap az irodalmi megformáltság, de a történetmesélés itt is lineáris, a hangsúly az eseményeken van.
Szemben a második világháború utáni széppróza intellektuális elbeszélőivel, Eggers főhőse nem próbálja megérteni a pusztítást és az embertelenség morális/filozófiai mozgatórugóit (mint mondjuk Kertész Imre), nem készít emberiség elleni vádiratot (mint Kosinski); halad és bukdácsol az eseményekkel, nem formál véleményt semmiről, nem változik semmilyenné, statikus marad. Politikailag korrekt abban az értelemben, hogy gyakorlatilag a kezdetektől nem tartozik sehová.
Ezzel az a probléma, hogy a memoár műfaja kizárja a politikai korrektséget. Egyes szám első személyben megírt történet nem lehet politikailag korrekt, nem lehet elfogulatlan, mivel része a világnak, amiben él, és ez be is határolja az objektivitás lehetőségeit. Míg Kertész Imre főhőse felkiált a Sorstalanságban, hogy hadd éljen még egy napot abban a szép koncentrációs táborban, ami megszokott része volt az életének, addig Eggers hőse az első pillanattól kezdve tudja, hogy ami történik, nem a világ normális rendje - hanem valami borzalom. Olyan országban, ahol két generáció óta háború van, ez nehezen képzelhető el.
Ez az a vonás, ami Eggers regényét (csakúgy, mint a legtöbb gyerekkatona-memoárt) lektűrré teszi. Narrációja a nyugati és iskolázott emberé, olyan értékeket kér számon, melyeknek csak a nyugati világban van hagyományuk. A szudáni fiú amerikai értékrend szerint beszél, amerikai értékrend szerint szenved és nyer megváltást - modern kori tündérmese ez, kiadós borzalomadaggal. Amitől kilógni látszik a lektűrök sorából, az a referencialitása.
Eggers könyve, mint az összes gyerekkatona-történet, igaz. Valószínűleg így történt minden, ahogy leírta. A recepciók jelentős része azonban automatikusan cáfolni próbálja, hogy ilyesmi megtörténhet a világon, kifogásokat keres. Legutóbb Beah könyvét vádolták történelemhamisítással (a botrányról nagyriportot hozott a New York-i Slate magazin). Mindent elkövetünk, hogy a tündérmese mese maradjon, hogy elhihessük: a történet egyedi, s a végén minden jóra fordul.
Sokkal kényelmesebb így tenni, mint elfogadni, hogy ezek tipikus sorsok Afrikában, a nyugati világ deus ex machinája nélkül. A tragédia valójában az, hogy akik ott maradnak, sosem fognak könyvet írni.
Fordította Komáromy Rudolf és Komáromy ZsóÞa. Park Kiadó, 2008, 678 oldal, 3900 Ft
