Ritkák az olyan könyvek, amelyek különbözőségükben is hasonlatosak. Ilyen Szántó T. Gábor A tizedik ember és Zentai László A csccsok megkšzel´tŽse című munkája. Szántó a hazai zsidóság, Zentai az Illyés Gyula-i hajszálgyökerek világát kutatja.
Hogy a szombat tartja-e meg a zsidóságot vagy a zsidóság a szombatot, erről eltérnek a vélemények, ahhoz azonban, hogy istentiszteletet tarthassanak, tíz férfi együttes jelenléte szükséges. Megvan-e a fogyatkozó kis közösségek tizedik embere? - erről, valamint a második világégésről, egy izraeli háborúról, a kultúra szűklátókörűségében, alkoholban és kábítószerben mártózgató szolgáiról, félelmeikről, halálról és genezisről szól Szántó novelláskötete. A holocaust idején megismerkedik két gyerek, a szerző majdani szülei, majd fiatalemberünk eladja a nagymama könyveit, beavatódik az életbe, és végül úrrá lesz rajta "az otthonos félelem a következő sortól" - íróvá válik. Zentai esszérecenzió-kötete műfaját tekintve meglehetősen ritka. A közelmúltban elhunyt Csányi László irodalomtörténész ƒgt‡jak utassal című esszékötetét elemezve például górcső alá veszi Csányi kutatásait, amelyek során a neves irodalmár egyebek közt Babits Mihály Hal‡lfiai című könyvének helyszíneit járja és a mára klasszikussá vált regény még élő hőseivel beszélget. Vagyis szerzőnk a kritika kritikáját nyújtja. Irodalmunk azon forrásait vizsgálja, melyek megöröklése a Parnasszus csúcsainak elérésére predesztinálhat. A Tüskés Tiborról, Jobbágy Károlyról, Rakovszky Zsuzsáról, Cs. Varga Istvánról, Adonyi Sztancs Jánosról, Fodor Andrásról, Bükki Attiláról írtak mellett kiemelkedik a magyar irodalom tartását legszebben őrző Új Hold-nemzedék egyik markáns alakjának, Jánosy Istvánnak műfordítói életútját bemutató dolgozata.
Valamiképpen mindkét szerző konzervatív. Szántó kötetének mottója az 1960-ban Philip Roth által is idézett jiddis közmondás: "A szív fél próféta", Zentai személyes hitvallása pedig: "Credo in homo." Szántó novelláskötete a hagyományos prózaeszmény jegyében fogant ("le kell jegyezni a történ[e]teket"). Fontosabb számára az átélhető történet, az érthető üzenet, mint a nyelvi bravúr. Zentai tanulmányai, bár irodalomról (és annak társművészeteiről) szólnak, mégsem fordulnak a metaliteratúra posztmodern posványába. Az esszék nyelve elegáns, helyenként gáláns. Szántó novelláinak mondatai pedig - a témák felkorbácsoló zaklatottsága ellenére - döcögők nélkül gördülnek, sőt megcsillannak egészen szép képek is (pl. "lassan csorgatva idejét"). Szántó második, Zentai első verseskötete után jutott el idáig, nyelvezetük ereje tehát részben ennek is köszönhető. Érződik a rendszerváltás heve utáni világ prózaibbá válásának érzete, a létezés lírátlanított elmondásának vágya. Mint jó krónikások, mint pozitivista tudósok mindketten rögzíteni, feljegyezni akarják a maguk szellemi tradíciója szerinti világot.
Hibájuk is ebből fakad: Szántó helyenként túlírja a történeteit, ilyenkor olyannyira lejegyez mindent, hogy a befogadó számára nem marad tér, szabadon asszociálható, elképzelhető világ. Zentai ugyan nem kíméli Tüskést és Jobbágyot sem, mégis, Szervatiusz Tibort például túlontúl is tiszteli. Nyilván a szerzőnek is lehetnek példaképei, de a túlzott tisztelet, amely könnyen szoborrá merevít, talán nekik árt a legtöbbet - és ebből a szempontból szerencsésebbek Szántó Mesterrel való találkozásának történetei.
A nehezen megtalált Mesterekig való eljutás szintén hasonló ívet húz mindkét szerzőnél. A megmaradottak, a meglévők számbavétele, a beavatás liturgiája, az azonosulás, a hűség, a szeretet, a tisztesség, a hitelesség mindkettőjüknél fontos csomópont, sőt az utóbbiak kiemelkedő értékek, amelyekhez mindketten a gyökerek felől jutnak el. Szántónál: "a város (Szeged) nekem a megtalált gyökerek jelképe". A szerzők reflektívek: önmagukra, a hagyományokra és az irodalomra is visszacsatolják mondandójukat, mégis távol áll tőlük a magamutogató ripacsság, nem erőltetik rá az olvasóra sem önmagukat, sem nézőpontjukat. Adódik ez talán abból is, hogy mindketten a köz emberei: Zentai köztisztviselő, adóhivatalnok, Szántó pedig egy lap főszerkesztője, tehát mindkettejüknek hivatásukból adódóan is tudniuk kell a viharok közepette is józannak maradni és mértéket tartani. Bár Zentai tizenöt évvel idősebb, ez a különbség mégsem érződik a stílusában, mindketten nyitottak, sokrétűek, és elmélyült tárgyi tudás jellemzi műveiket.
Kovács Nándor
Sz‡nt— T. G‡bor: A tizedik ember, Belv‡rosi Kšnyvkiad—, 1995; 174 oldal, 280 Ft; Zentai L‡szl—: A csccsok megkšzel´tŽse, XŽnia Kiad—, 1995, 178 oldal, 395 Ft
