Könyv: Amadeus nem, Wolfgang igen (H. C. Robbins Landon: 1791 - Mozart utolsó éve)

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jól emlékszünk még a nyolcvanas évek Amadeus-divathullámára: Peter Shaffer kasszadarabját 1980-ban mutatták be; a mű a Vígszínház produkciójában 1982 tavaszán került magyar közönség elé. 1984-ben elkészült Milos Forman Oscart gyümölcsöző játékfilmje, s az Amadeus-őrületbe egy évvel később a popzene is beszállt: 1985-ben a Der Komissar című slágeréről elhíresült osztrák punkénekes, Falco Rock me Amadeus című száma üvöltött a rádiókból ellentmondást nem tűrve, az év egyik könnyűzenei bombasikereként.

Jól emlékszünk még a nyolcvanas évek Amadeus-divathullámára: Peter Shaffer kasszadarabját 1980-ban mutatták be; a mű a Vígszínház produkciójában 1982 tavaszán került magyar közönség elé. 1984-ben elkészült Milos Forman Oscart gyümölcsöző játékfilmje, s az Amadeus-őrületbe egy évvel később a popzene is beszállt: 1985-ben a Der Komissar című slágeréről elhíresült osztrák punkénekes, Falco Rock me Amadeus című száma üvöltött a rádiókból ellentmondást nem tűrve, az év egyik könnyűzenei bombasikereként.

Mi történt tulajdonképpen?

Egy hanyatló korszak szórakoztatóipara felfigyelt a zenei klasszika legnagyobb alkotójára, akinek személyiségét megpróbálta a saját értékrendjében honos sztárkultuszhoz idomítani. Shaffer darabja még nem ezt sugallta: ott a zseni és a középszer harcáról láttunk példázatot, tetézve a drámai többlettel, mely szerint a középszert képviselő alkotó a jó fiú, míg a zseni méltatlan kamasz, sőt röfögő disznó - az igazságtalan Isten azonban a disznót szereti, neki ajándékozza a nagy gondolatokat, nem a jó fiúnak. Shaffer és a showbusiness más és más színvonalon, de ugyanazt tette: a tények megváltoztatásának módszerével operált, kevésbé finoman szólva hamisított. Akkoriban azt hittem, az ilyesmi árt a zenetörténetnek, árt Mozartnak - bűn. Ma viszont azt hiszem, a klasszikusok azért klasszikusok, mert semmi sem árt nekik, s az életükkel játszadozni sem bűn - csak író játszadozzon, ne történész.

A történész viszont nyugtalan lesz, ha az írói játszadozás nyomán túl sokan vesznek készpénznek legendákat anélkül, hogy a tényekről valaha is hallottak volna. Ha nincs az Amadeus-őrület, az Európában élő amerikai muzikológus, az elsősorban Haydn-szakértőként ismert Howard Chandler Robbins Landon (1926) aligha kap felkérést kiadójától e könyv megírására. Itt ugyanis nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy egy kutató, akinek eszköztára a detektívéhez hasonlatosan sokoldalú,

tiszta vizet önt a pohárba:

tényekre támaszkodva állapítja meg s tudatja velünk, ki volt Mozart, hogyan élt és dolgozott, mi igaz és mi nem a személyét környékező legendákból.

Nyilvánvaló, hogy a könyv (első kiadás: Thames and Hudson, London 1988) témája is azért lett éppen az utolsó év - 1791 -, mert ez gyűjtőtégelyként foglalja magába a Mozartot övező mendemondák legtöbbjét. Még a fejezetek témakörének megállapítása is szinte tételesen határoz meg egy-egy neuralgikus pontot, mely körül hiedelmek alakultak ki. Mi igaz abból, hogy Mozarttól élete végén elfordult a közönség? Kegyvesztetté vált-e az udvarnál? Milyen bevételekre számíthatott a 18. század végi Bécsben egy hozzá hasonló státusú muzsikus? Hogyan dolgozott; mit számított munkájában az "ihlet" és mit a megrendelés? Miért kapott pénzt és miért nem? Felelőtlen szerencsejátékos volt-e; feleslegesen költekező életet élt - vagy csupán azon a pályán haladt, amelyre sorsa kényszerítette? Felesége, Constanze Weber valóban olyan könnyelmű és butácska asszony volt-e, amilyennek az utókor látja? Milyen szerepet játszottak Mozart életének utolsó éveiben szabadkőműves páholytársai? Hogyan született a Requiem és hogyan A varázsfuvola? Mi az igazság az intrikákkal és a gyilkossággal kapcsolatos szóbeszéd körül - betegségben halt meg Mozart, vagy merénylet áldozataként?

Robbins Landon e kérdésekre pontos, színes és megalapozott választ ad. Ábrázolásmódjának egyik nagy erénye, hogy minden állítását dokumentumokkal támasztja alá:

fordulatos bizonyítási eljárás

tanúi vagyunk, amelyben feltételezéseknek csak elvétve jut szerep. A fejezetek végén aprólékos jegyzetanyag árulkodik a feldolgozott irodalom méreteiről. A források nem csak zenei természetűek. Robbins Landon mindent tud a térről és az időről, amelyben Mozart napjai teltek: az öltözködésről, a pénznemekről, az adózásról, a lakások beosztásáról, a városok állapotáról, a postakocsik menetrendjéről, a honoráriumokról, a szórakozási szokásokról - és a gyakorlati élet megszámlálhatatlanul sok egyéb részletéről, amely mind hozzájárul ahhoz, hogy a történet főszereplőjét olyannak láthassuk, amilyen a valóságban volt.

Számomra a könyvnek mégsem ez a párját ritkító hitelesség és pontosság a legfőbb hozama. Van egy másik, műfaji természetű bravúr is, amely elgondolkodtató, és túlmutat önmagán. A kötetet lapozgatva sokszor felvetődött bennem: mit olvasok? Tudományos dolgozatot vagy népszerű, ismeretterjesztő munkát? Nem tudtam, és most sem tudok egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Persze tudományos mű Robbins Landon könyve: azzá teszi a módszer megalapozottsága, a hitelesség igénye és az elfogulatlanság. De mindazt, amit közöl, olyan

barátian csevegő hangon,

olyan lefegyverező természetességgel, olyan könnyedén és olvasmányosan adja tudtunkra, hogy ezzel önkéntelenül is cáfolja a hiedelmet, mely szerint a tudományos irodalom szükségképpen száraz, sótlan és nehézkes stílusú. (A magyar fordítás nagy erénye, hogy ez a társalgási hangvétel tökéletesen érvényesül benne.) Cáfolja Robbins Landon a műfaji "vagy-vagy" kényszerével kapcsolatos feltevést is: vagy tudományos művet írsz, vagy népszerűsítő könyvet - sugallná ez a szemlélet. A Mozart-kötet nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ez a dilemma - ostobaság. Robbins Landon nem "választ" a két műfaj között, hanem egyesíti a kettő erényeit. A legkomolyabban tudományos és a legolvasmányosabban népszerű művet adja az olvasó kezébe, biztató példájául annak, amit így nevezhetnénk: szórakoztató tudomány. (Kár, hogy a magyar kiadás szövegén a gondozatlanság jelei mutatkoznak: szinte hihetetlen, de a dúr szó a kötetben legtöbbször rövid u-val szerepel! Kár az is, hogy a Corvina lemondott az eredeti változat értékes képanyagáról, valamint a nélkülözhetetlen név- és tárgymutatóról. Kifelejtették továbbá a magyar változatból a jegyzetek hivatkozásaiban szereplő szakkönyvek rövidítésjegyzékét. Ezek után már meg sem lepődünk, ha a borítószöveg angolnak nevezi az amerikai szerzőt.)

Csengery Kristóf

(Fordította: Győri László; Corvina, 2001, 220 oldal, 2200 Ft)

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kultúrharcok
Bajban a Müszi és a Snétberger-központ
Médiahatóság és versenyhivatal
Hogyan asszisztáltak a médiapiac letarolásához?
Ripp Zoltán írása
Újrajátsszák 2014-et
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...