Könyv: Az élőművész - Sophie Calle (Földényi F. László: Légy az árnyékom!)

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aművészet legfantasztikusabb pillanatai között is a legizgalmasabbak, egyben a leginkább félelmetesek az Énen önkézzel végrehajtott, viviszekciószerű "beavatkozások" vagy az afféle föl- és kitárulások, melyek eredményeképpen az Ego nemcsak pusztán pucérrá válik, de valamiféle próbababa gyanánt a megfigyelő számára (szemében vagy kezében) is formálhatóvá, egyúttal vizsgálhatóvá lesz. Benvenuto Cellini önéletrajzától Timm Ulrichs vagy Gilbert és George élő szoborként működtetett létkirakatáig élet és művészet (vagy inkább fordítva?!) látványos egység- és formagyakorlatait ismerjük; időről időre, sőt az időtől szinte teljesen függetlenül lépnek színre a szó szoros értelmében művészetéletek, hogy mutatva mutassák magukat, s hogy mi látva láthassuk őket.

Aművészet legfantasztikusabb pillanatai között is a legizgalmasabbak, egyben a leginkább félelmetesek az Énen önkézzel végrehajtott, viviszekciószerű "beavatkozások" vagy az afféle föl- és kitárulások, melyek eredményeképpen az Ego nemcsak pusztán pucérrá válik, de valamiféle próbababa gyanánt a megfigyelő számára (szemében vagy kezében) is formálhatóvá, egyúttal vizsgálhatóvá lesz. Benvenuto Cellini önéletrajzától Timm Ulrichs vagy Gilbert és George élő szoborként működtetett létkirakatáig élet és művészet (vagy inkább fordítva?!) látványos egység- és formagyakorlatait ismerjük; időről időre, sőt az időtől szinte teljesen függetlenül lépnek színre a szó szoros értelmében művészetéletek, hogy mutatva mutassák magukat, s hogy mi látva láthassuk őket.

Sophie Calle, a kortárs francia élőművész egy személyben médium és mediátor, s ha szabad egy másodperc alatt kijelölni helyét, szerepét és funkcióját, akkor azt mondhatjuk, hogy

eleven novellahős,

mozgó irodalom, egyszersmind élő szociopszichológiai kisesszé. Honfi-, kor- és kartársaitól - a látszat- és a valódi rokonságtól függetlenül - éppen a narrativitáshoz és a verbalitáshoz való erős kötődése révén különbözik: Ben Vautier álnaiv, mű-infantilis gondolatait és gesztusait szórja termékenyítőleg a szélbe, Christian Boltanski személyes képeket nivellál a köz javára vagy éppen fordítva: átlagolt képekbe skatulyázza önmagát, Calle viszont történeteket és helyzetgyakorlatokat kínál a néző-olvasónak. Szerepeket és szerepmagyarázatokat vázlatoz vagy dolgoz ki, s az elemzés feladatát okosan másra hagyja. (George Sande-tól Jean-Luc Godard-on át Catherine Millet-ig ismert eljárás ez a francia művészetben is.)

Földényi F. László kötete ezeket a lejátszott gyakorlatokat s a melléjük illesztett kommentárokat elemzi, fűzi tovább, mondhatnánk, kommentálja a kommentárt, egyrészt vizuális alapanyagként, másrészt irodalmi matéria gyanánt kezelve Calle munkáit. A könyv tehát nem monográfia, hanem gazdag műleírások füzére. Földényi bízik abban, hogy Sophie Calle művei időrendbe állítva és megfelelően elemezve kiadnak, megjelenítenek egy életrajzot is, és bizonyos szempontból igaza is van. Éppen azért, mert Calle saját bőrét viszi minden pillanatban a vásárra (mondhatnák: egy személyben Apolló és Marszüász, de ebbe ne bonyolódjunk most bele), valóban folyamatosan írja és teszi közzé automonográfiáját összes mozdulatával és gesztusával, ám a ravasz csapdát is felállítja a feléje fordulónak. Hiszen - mert hát mégiscsak művészetről van szó - készpénz helyett csekket kap a néző: Calle történetei elbeszélt, eljátszott, megszerkesztett, leképezett történetek, melyeket mi csak az ő engedélyével láthatunk és követhetünk, és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy művészet és élet hol nem hágja át véletlenül vagy direkt a közös határt. E művek egyik alapvető értéke - s erre Földényi okkal utal is - a titok, az enigma, az igaz- nem igaz dilemmája és paradoxona, következésképpen az elemző sem lehet annyira naiv, hogy ne éljen olykor gyanakvással a Calle által önmagának előírt feladat végrehajtásának-átélésének érvénye iránt. Másképpen fogalmazva úgy rémlik, Calle nem mindig hagy esélyt arra, hogy biztosak lehessünk abban, hogy a művészet nem fedi-e el az életet, a művi nem lesz-e valóságos éppen az interpretáció lelkesültsége miatt?!

Mindegy, Földényi

elemzései igen érzékenyek,

empatikusak s gazdagon erezettek irodalmi és művészettörténeti hivatkozásokkal, analógiákkal. Meglepő azonban, hogy elkerülte figyelmét Diderot fantasztikus esszéje (Levél a vakokról azoknak, akik látnak), mely Sophie Calle, de Boltanski s mindazok szempontjából, akik a rejtőzködő, majd feltárulkozó Énnel bíbelődnek, máig roppant fontos és eleven. Arról már nem is beszélve, hogy Calle egyik főműve, a Vakok értelmezését is jócskán kitágíthatta volna.

Hogy a szerző esszékommentárjával el akarta kerülni vagy inkább csak szimbolizálni igyekezett a monografikus módszert, nos a módszernek az lett a következménye, hogy meglehetősen hiányossá vagy inkább bizonytalanná vált Sophie Calle pályájának szituálása. Nem lett volna haszontalan megemlíteni például az 1973-ban megjelent story artot, mely rövid New York-i működés után Franciaországban lett korszakot meghatározó tendenciává a concept art elfáradását követő átmeneti időben. A konceptualisták egy csoportja annak idején visszalépett az absztrakt jelenségek ábrázolásának igényétől, s konkrétabb, talán könnyebben is emészthető műveket igyekeztek készíteni. Szöveg és fotó kombinációkat hoztak létre; olyan bipoláris együttest, amelyben az alkotó elemek, a kép és szöveg egyenrangúan adnak elő történeteket. Ezt az utat nem sorolhatjuk be, mint végül is a concept artot sem, a képzőművészet, az irodalom vagy a fotóművészet kategóriájába. Inkább ezek szintéziséről van szó, melyet annak idején a kritikusok jó része lelkesen, ám kis túlzással "új nyelvminta"-ként üdvözölt. Franciaországban olyan fontos művészek indultak el story-artistaként, mint az említett Boltanski, a Magyarországon alig, de Európában igencsak jól ismert Jean Le Gac, Anette Messager vagy a Poirier házaspár. ´ket követte a hetvenes évek végén Calle, hogy aztán az egyik legjelentősebb művésszé váljék, a posztkonceptualista gondolkodás kereteit végleg szétfeszítve.

Földényi F. László kötete a fentiek ellenére (pontosabban az említett kifogásokkal együtt is) fontos munka. Egyrészt, mert Sophie Calle műveinek bemutatásával egy rendkívül élénk és jellegzetes tendencia egyik legérdekesebb és legtehetségesebb protagonistáját ismerheti meg az efféle ügyekben ridegen tartott magyar olvasó, másrészt a siralmas nyelvi állapotban lévő magyar művészettörténet-írás példát vehet fogalmazástanból.

Hajdu István

Enciklopédia Kiadó, 2002, 142 oldal, 2500 Ft

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...