Tekintélyes halom emelkedik a könyvtárasztalon a kötetekből, melyeket Karinthy Márton forrásként használt nagyszabású családregényéhez. Itt van Déry Tibortól az Ítélet nincs, Devecseri Gábortól a Lágymányosi istenek, az Aranyketrec Benedek Istvántól, a Szellemidézés és a Napló három vaskos kötete az apától, a Búvópatak Devecseriné Guthi Erzsébettől és így tovább, a végtelenségig. Könyvek nyomasztó tömege, mintha csak illusztrálni akarná az alapvető kérdést, ami Karinthy Márton műve kapcsán felmerül: minek?
Minek megírni a Hadik kávéház asztaltársaságának feszült, gúnyos és gátlástalan légkörét, Böhm Aranka és Karinthy Frigyes házasságának viharait, ha mindezt már megtette Déry Tibor 1971-ben és Németh Andor 1942-ben az Egy foglalt páholy története című regényében?
Minek elmesélni a fiatal Karinthy Gabi és Devecseri kamaszbarátságát és költői kísérletezéseit, ha erről maga Devecseri számolt be 1979-ben? Minek elmesélni, ráadásul párhuzamos szövegekkel, duplán, Gabi intapusztai raboskodását, ha a leghitelesebb szemtanú, Benedek István már tudósított róla az Aranyketrec egyik fejezetében? Minek felidézni akár a saját gyermekkort, ha erre nincs jobb eszköz, mint idézni Cini Marci című novellájából - ami tíz oldalon, egy jó író súlyos tömörségével már mindent elmondott a kóros génekről és a családi terheltségtől való félelemről? Minek kellett a felnőtt Marcinak most ugyanezt elmondania 900 oldalon?
A történetek nem sokat nyernek az újrameséléssel, sőt néha egyszerűen kiábrándító felfedezni, hogy ugyanazok a mondatok köszönnek vissza, amint felütjük a régebbi memoárokat. Karinthy természetesen tisztességes szerző, nem csinál úgy, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. A forrásokat lelkiismeretesen közli, ahogy egy tudományos munkában szokás. Ön minden fontos művet megnézett, szépen összerakta, saját felfedezésekkel bővítette, garantált a doktorija, nem akar esetleg monográfiát írni belőle? És Karinthy Márton akart.
Kohnék titka
Csakhogy az egy másik műfaj. Monográfia, szöveggyűjtemény, egyetemi segédkönyv - de nem regény. Egy interjújában Karinthy Márton elmondta, büszke arra, hogy olyan adatokat tett közzé, melyeket eddig a filológusok sem ismertek, például a család származásáról. Az első kötet második közjátékában (Egy családfa gyökerei) közölt levéltári dokumentumok hitelt érdemlően bizonyítják, amit korábban tényleg senki sem tudott, legfeljebb sejtett: Karinthy Frigyes zsidó volt. Apja, a pápai származású Kohn József 1886-ban családjával együtt evangélikus hitre tért a Deák téri templomban. Ez valóban nagy truváj, megérdemelte a felfedezés, hogy publikálják. Az érdem egyébként Merényi-Metzger Gábor gyulai levéltárosé, aki 2001-ben megküldte a papírokat Karinthynak.
És Karinthy Márton maga is számos érdekes dolgot összeszedett az elmúlt húsz évben: magnóbeszélgetéseket, interjúkat a családtagokkal, az apjával, barátokkal, orvosokkal, pszichiáterekkel. Ezenkívül ott vannak saját emlékei fiatalkoráról, Major Tamásról, a színházi életről - csupa érdekesség, amiről állítólag majd egy valódi memoárban olvashatunk többet, most éppen csak ízelítőt kaptunk belőle.
Mindez lehet szórakoztató, fontos és tanulságos, csak éppen semmi köze a regényíráshoz. Õ maga egy helyen így beszél a készülő könyv 1986-os állapotáról: "Néhány fejezetrészlet már készen van, a többi csak jegyzet, papírhalom,törmelék. "riási anyag, a bőség zavara. A szerkezet áll össze a legnehezebben." Hát, a helyzet azóta sem sokat javult, csak a papírhalom lett még nagyobb.
Végezzük el gondolatban azt a szerkesztési munkát, amire Dezsényi Katalin az Ulpius kiadótól talán a Karinthy név iránti túlzott tiszteletből nem vállalkozott. És akkor marad egy rövid, Karinthy Gabiról szóló kötetecske, kissé szentimentális, zavaros, kezdő kézre valló regény, mely a maga módján mégis megeleveníti az elfelejtett költő emlékét. A figyelmetlenebb olvasók kedvéért tegyük hozzá, hogy ezt a szöveget a mostani kiadásban arról ismerhetjük fel, hogy egy antik kakukkos óra rajza jelzi az egyes passzusok kezdetét az áradó törmelékek között.
Elcseszett Faust
Karinthy Gábor maga is megírta élettörténetét Bánat című verseskötete utószavában. Ez a rövid, szikár, tárgyilagos szöveg lenne a könyv alapja, ezt bontaná ki Karinthy Márton regénnyé? Ha az ötlet beválik, az olvasó a végére úgy érezheti, százszor többet tudott meg, mint amennyit az eredeti csírából "kinézett". Karinthy Márton azonban nem kibontotta a magban rejlő lehetőségeket, csak bőbeszédű locsogással újra elmondta az egészet. Különösen dühítő a Faust-szál: minek kellett ezt a régi irodalmi toposzt előásni, ha semmi nem jutott róla az író eszébe? Gabit megkísérti az ördög, szerződést köt vele, és rabláncra fogja a lelkét, oké. Csakhogy utána nem történik semmi! Gabi nem lesz sikeres, nem halmozza el az élet földi javakkal, nem rajongják körül a nők, és nem írja meg az ígért nagy művet, hanem bezárják Intapusztára, kap pár nyugtatót, aztán szürkén tengődik még pár évtizedet, és meghal. Karinthy Márton tudósít róla, hogy apja ostobaságnak tartotta tervét, mivel Cini szerint Gabi élete egyszerűen érdektelen téma. Úgy tűnik, igaza volt.
Az Ördöggörcs nem jó regény, sőt ebben a formában egyáltalán nem is regény, mégis örülni lehet annak, hogy ekkora sikert aratott. Mert jó az, hogy ez a túlírt vacak a negyedik-ötödik helyen szerepel az eladási listákon, hétköznapi emberek olvassák a négyes-hatos villamoson, és minden társaságban előkerül, ahol kicsit is érdeklődő fiatalok manapság összegyűlnek. Karinthy Mártonnak sikerült letörölnie a port a magyar irodalmi élet egy fontos fejezetéről, felidézte a 20. század értelmiségi társaságainak légkörét, és újra témává tette a 70-es évek óta kissé már elfeledett belpesti anekdotakincset. Mert jó sztori. Valamennyi. De nem több.
Zsuppán András
Ulpius-ház, 2003, 873 oldal, 3480 forint
