Könyv: Csoda volt, mese nincs (Friedrich Schiller: Összes drámák, I-II.)

szerző
Báthori Csaba
publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Schillerhez sem élete, sem utókora nem volt túl kegyes. Élete egyetlen vesszőfutás: menekülés a katonaiskola kalodájából, hányattatás és bujdoklás vidéki nemesi birtokokon, szakadatlan kötélhúzás egy korlátolt színigazgatóval, fáradságos és pótlólagos ismeretgyűjtés a jénai egyetem történészprofesszori stallumában, megkésett házasság, gyötrelmes betegségek, s végül - élete utolsó tizenegy esztendejében - állandóan éber, minden szót mérlegelni kénytelen eszme- és létcsere egy olyan lenyűgözően termékeny, fölényes szellemmel, Goethével, aki nemigen engedte tűzhelyének benső fénykörébe,

Schillerhez sem élete, sem utókora nem volt túl kegyes. Élete egyetlen vesszőfutás: menekülés a katonaiskola kalodájából, hányattatás és bujdoklás vidéki nemesi birtokokon, szakadatlan kötélhúzás egy korlátolt színigazgatóval, fáradságos és pótlólagos ismeretgyűjtés a jénai egyetem történészprofesszori stallumában, megkésett házasság, gyötrelmes betegségek, s végül - élete utolsó tizenegy esztendejében - állandóan éber, minden szót mérlegelni kénytelen eszme- és létcsere egy olyan lenyűgözően termékeny, fölényes szellemmel, Goethével, aki nemigen engedte tűzhelyének benső fénykörébe,

mindvégig magázta,

és csak tíz évvel fiatalabb barátjának halála után talált róla méltányos, nyílt és emberi szavakat. Csakugyan azt vélhetnénk, hogy Schiller weimari alkotói korszaka - Ortega y Gasset 1932-es Goethe-esszéjét idézem - Karl August herceg csíramentes üvegretortájában, liliputi államának humuszban szegény talaján, a nagy "Mintha" idősíkja volt, s nem véletlen, hogy a drámaköltő rövid élete végén minden követ megmozgatott, hogy menekülhessen a munkaittas Goethe mélyen ösztönző és mélyen fárasztó közeléből. Goethe "egy olyan büszke, prűd nő, akinek gyereket kell csinálni, hogy megalázzuk a világ előtt" - írja Schiller egyik 1787-es weimari levelében. Később - 1794-től fogva -, amint kapcsolatuk szellemileg megszilárdul, semmi kétség, sikerül egymáshoz illeszteniük gyökeresen eltérő dialektusaikat, de az ember ma sem szabadulhat attól a gyanútól, hogy Schiller életművének homályossá vált mértékegységeit csak a goethei univerzum tükrében tudjuk felismerni. (A hetvenes évek derekán Weimarban - egy Herder-szobor elé toppanva - megkérdeztem az idegenvezetőt: - Ez Goethe? - ", nem, nem. Tudja, Goethe, Goethe, az mindig kettő - válaszolta.)

Schillerrel a német irodalom utókora is igen mostohán bánt. Idézni idézték derűre-borúra, egyenesen agyonidézték. Hiszen a német Bildungsbürger - ahogy Ortega mondja, némileg kíméletlenül - "klasszikusokkal kitömött állat" volt, aki bálványait túlságosan kifinomította, embertelen távlatba tolta, tabuvá silányította, s üres, olvashatatlan fétissé mesterkedte. A német írásbeliség nagyjai megfeledkeztek róla. Na igen, Hofmannsthal szép eszszét szentel emlékének az 1905-ös centenáriumra. "Aki mindent a nagyság szemszögéből érzékelt", "Balzac előfutára", "nem alakjai nagyszerűek, hanem inkább az allűrjeik, inkább a tónus meggyőző, semmint az érvelés" - csipkelődik a késő romantikus széplélek. Kafka alig-alig említi a nevét, Rilke jóformán tudomást sem vesz róla. Thomas Mann kései, nagyszabású tanulmánya (1955) megbolydítja az életmű köré rakódott porréteget, lényegében azonban nem változtat azon a - színházi rendezők körében alig titkolt - tapasztalaton, hogy Schiller életművének felfedezéséhez hovatovább olyan szellemi szervekre van szükség, amelyeket majd talán egy képzeletbeli angyali embertípus fog kifejleszteni.

Schiller drámai életműve csakugyan nem mindennapi kenyerünk (még olyan kedves, ezer hallókürttel felfegyverzett íróink is fölöttébb hűvösen nyilatkoznak róla, mint Kosztolányi vagy Szerb Antal). A korpusz két nagy korszakra bomlik: az elsőbe tartozik - Thomas Mann szavaival - a három óriási első szülött (Haramiák, Fiesco, Ármány és szerelem), átmenetet képez az emelt beszédhez a Don Carlos, s azután következnek - jó tizenegy éves drámaírói csönd után - a nagy weimari klasszikus művek, a Wallenstein-trilógia, a Stuart Mária, Az orléans-i szűz, A messinai menyasszony, a Tell Vilmos és a Demetrius.

Az első korszak prózában írott darabjai a Sturm und Drang jegyében születnek, s közös vonásuk, hogy egy

egyetemes szabadságeszmény

nevében bírálják a rendi-udvari társadalom korruptságát, önkényuralmi gyakorlatát, személyes életrendet korlátozó és romboló szerkezetét. Már ezek a művek is meggyőznek arról, hogy a szerző remekül ért egy-egy drámai helyzet exponálásához, élénken tudja bonyolítani a cselekményt, s a főkonfliktusok mellett - a mellékszereplők alakjaiban - olyan lélektani tudást közvetít, amely részdrámává tágítja a lineáris műépítkezés melléktereit (gondoljunk például Lady Milford alakjára az Ármány és szerelemben). A nyelvezet hersegő, érdes metaforákban gazdag, rikítóan érzékletes és rostosan lüktető.

A weimari klasszikus darabok aztán rímtelen jambusra váltanak, dikciójuk folyamatosan ünnepélyessé merevedik, a szövegekben eluralkodik a reflexív elem, a párbeszédek fennkölt mondásokba torkollanak, s általában elmondható: van bennük egyfajta celofánszerűen csillogó mesterséges felület és burkoltság (talán ezért vádolhatta meg Schillert Gottfried Benn azzal - 1935. november 11-én kelt, F. W. Oelzének címzett levelében -, hogy "mindig valami másra gondol, mint az egészen nagyok [...] Mert a nagyok gentlemanek, nem munkásarisztokraták, nem történészek"). Itt is jelentős eszmék nevében szállnak síkra elszánt hősök - többnyire rokonszenvezünk is velük -, a szerző itt is nagyszerűen komponál, s gyönyörű fordulatokkal érinti meg bennünk azt a vegyértéket, amelyet megőriztünk a "nagyság" dimenzióira. Legtökéletesebb két darabja ebből a korszakából Az orléans-i szűz (ezt már Goethe is gáncstalannak ítélte) és a Demetrius-töredék. Az elsőben a bámulatosan sokrétű, mikroelemeiben is meglatolt szerkezetet, a lélektani mélységet és modernséget, a szöveg feszesen összeszőtt szálazását és formai változatosságát értékeljük, a másodikban pedig a grandiózus exponálást, a mondatok éretten hömpölygő higgadtságát, a hamisság kérdéskörének sötét tablóit. Ez a töredék felér két másik Schiller-drámával. Összességében persze az a benyomásunk, hogy a német klasszikus csak ritkán éri el mondjuk egy Shakespeare-darab félelmetes lélektani mélységeit, összetettségét, tudatunkba gázoló súlyosságát. Ám itt már igazságtalanok vagyunk. Schiller azért mégiscsak csoda volt, nincs mese, még akkor is, ha a "fenséges"-ért (das Erhabene) vívott harcának ultrahangú üzeneteit ma már csak egy-egy magánünnepünk óráiban halljuk meg.

Az új kiadás változtatás nélkül átveszi az 1970-es Helikon-kötetek szövegeit. Mindegyik derék, kiérlelt munka. Kiemelném Vas István Don Carlos- és Tell Vilmos-fordítását, Molnár Imre leleményes Orléans-i szűz-magyarítását és Lator László Demetrius-töredékét. Ezeket úgy csudálhatjuk, mint általában a nagy kompromisszumokat.

Báthori Csaba

Osiris Kiadó, 2002, 840+540 oldal, 6800 Ft

szerző
Báthori Csaba
publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...