A könyv már első érintésre is rendkívüli: több mint kilencszáz oldal, csupa-csupa hasznos és fontos (továbbá haszontalan és lényegtelen) információ az elmúlt század (gyerekkorunk) egyik legfontosabb írójáról. Olvasni - mondhatni - könnyű, a fordítás nagyjából rendben, néhány kisebb hiba, annyi meg még kell is, hogy lássuk: ember csinálta.Csak óvatosan, körbe-körbe, mint a hímes tojást: keressük a szavakat, amint a Jelentős Íróról beszélünk, akit lassan-lassan kezdünk felejteni, s ez a semmibe merülés - mint könyvünkből is kiderül - már életében elkezdődött. Nem (vagy csak kis részben) az empatikus biográfus hibája, hogy mire letettük a könyvet, már nem vagyunk biztosak abban, hogy miért is fogtunk bele, s hogy miért is szenteltünk napokat egy mélységesen zavaros, ám a maga idejében módfelett sikeres gondolkodó és ünnepelt író életének. Pedig az életrajzíró mindent megtesz azért, hogy figyelmünket lekösse, s mindehhez nem is kell más, mint bemutatni, miként találkozik a Hős a Történelemmel (továbbá egy szekérderéknyi nővel - igaz, ezek a részek, bár nincsenek híján a gondos analízisnek, s talán tárgyuk is erre predesztinálná őket, valahogy mégsem oly izgalmasak). Érzékletes leírásokat olvashatunk Sartre gyermekkoráról, családi hátteréről, iskolaéveiről, az École Normale Supérieure-ről, a Le Havre-i gimnáziumi tanári pályafutásról, sajátos pedagógiai módszereiről, és nőkről, megint nőkről, mindenekelőtt Simone de Beauvoir-ról, az örök és legendás társról (róla azért nem túl sokat), meg még J.-P. Sartre vagy tucatnyi szerelméről - az életrajz olvastán érezhető, hogy némelyikük felbukkanása tán még egy Maóval vagy Hruscsovval való találkozás élményét is felülmúlta - bár ez korántsem biztos.
Egy vezér gyermekkora
Feltétlenül Cohen-Solal javára írandó, hogy az általa elképzelt biográfia minden részletében igyekszik körbejárni a hős legendáriumát: a Sartre-életrajz főszereplője az író-filozófus hérosz, akinek jelentősége magától értetődő, aki minta és példa volt évtizedeken át, akit szeretni vagy gyűlölni illett, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni, akit (mint írót) olvasni, (mint drámaírót) megnézni, (mint előadót) meghallgatni illett, s azután tapsolni, pfujolni, ordítani, öklöt rázni - csak egyet nem: érdektelenül elfordulni. A XX. század egyik legsúlyosabb grafománja tán éppen ettől félt a legjobban: hogy idővel közönyössé válnak iránta, hogy már lesajnálásra sem méltatják - bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor a félt-rettegett esemény bekövetkezett, maga Sartre mintegy angyali nyugalommal tudomást sem vett róla.
Cohen-Solal életrajza a maga nemében tökéletes Bildungsroman. A tisztes polgári környezetből, részben elzászi protestáns családból induló (az egyik nagybácsi pl. Albert Schweitzer) "Poulou" Sartre útja a világhír, majd még tovább, a politikai ámokfutás, a teljes fizikai és szellemi lepusztulás, a drogaddikció, a vakság, a halál felé. Lehet, hogy a biográfus maga sem vette észre, de műve egy alaptípus, az intellektuelből lett popsztár fejlődésrajza, amit persze sajátosan árnyalnak a konkrét (rettenetes) történelmi körülmények konkrétan torzító hatásai. S itt érkeztünk el az életrajz kulcsmozzanatához: Cohen-Solal ugyanis a Sartre-életrajzot igyekszik pontosan beilleszteni adott történeti kontextusába, így könyve olvastán egyben - természetesen vázlatosan - megismerkedhetünk a huszadik század első háromnegyedének francia históriájával is. Egyet már e helyütt le kell szögeznünk: aki azelőtt semmit sem olvasott e tárgykörben, az számos ponton továbbra is homályban vagy teljes sötétségben fog maradni. Cohen-Solal ugyanis többnyire mintegy adottnak veszi (ideális, frankofón, avagy frankofil) olvasója történeti műveltségét. Azt meg már csak zárójelesen tennénk hozzá, hogy a kifejtés vázlatossága egyben megóvja a szerzőt a világos állásfoglalásoktól is olyan kérdésekben, melyekről az életrajz megírása pillanatában (nyolcvanas évek) éppúgy szenvedélyes viták zajlottak, mint napjainkban. Hogy csak néhány példát mondjunk: a kollaboráció kiterjedtsége, a Vichy-rendszer kérdése, a kommunista párt (FKP) háború utáni szerepe, az indokínai és az algériai háború megítélése, a Sartre-hoz hasonló baloldali "társutas" értelmiségiek kritikátlan viszonya a balos totalitariánus elnyomó rezsimekhez, a ´68-as újbaloldal szerepe és jelentősége stb. Vagy vehetjük azt az egyszerűnek tűnő kérdést is, hogy kit szerethetünk jobban: a hidegháború korának popsztárnak kétségtelenül alkalmatlan, ellenben a liberális demokrácia mellett mindvégig kiálló gondolkodóit, közszereplőit (itt a példa az ifjúkori barát, később ideológiai ellenség Raymond Aron lehet), vagy azokat, mint Sartre, akik saját (liberális, kapitalista) országuktól és politikai szisztémájuktól megundorodván, rokonszenvüket inkább a másik oldalnak tartogatták - bárha ott a kétségtelenül véreskezű és minden szempontból destruktív Ho Si Minh és Boumedien ezredes álltak.
Lét, tudat
A könyv igazából Sartre fogságba esése, a fogolytábor, a megszállás taglalásakor pörög fel. A kelet-európai élményeivel felvértezett olvasó előbb hüledezik, majd kezdi érteni a különbséget: a fogoly Sartre egy Trier melletti lágerben kezdi drámaírói pályafutását (egynémely tanú szerint antiszemita beütésű darabbal), majd miután protekcióval kiszabadult (!), a megszállt Párizsban él háborítatlan; itt kerül színpadra első nagy drámája, A legyek, és jelenik meg a maga korában nagy hatású filozófiai műve, A Lét és a Semmi. A megszállók és hazai, francia csatlósaik felől nyugodtan alkothat a nemzet lelkiismerete, gyakorlatilag nem kell félnie semmiféle repressziótól (különösen, mert alkalmi illegális politikai akciói és publikációi nem kerülnek nyilvánosságra), a híres emberhez sem ekkor, sem később nem mernek nyúlni. A dolgot persze jobban megértenénk, ha tudnánk, hogy Sartre honfitársainak nagy része legalábbis lojális magatartást tanúsított a megszállás és a vichyi kollaboráns rezsim idején, ha tudnánk, hogy az ellenállás csak azután válik kvázi tömegessé, miután kiderül: a németek veszíteni fognak, hogy a ´44-45-ös számonkérés, a vad és legális tisztogatások idején az minősült kollaboránsnak, aki elég megátalkodott vagy féleszű volt, és nem váltott idejében sávot, s hogy az egész históriát a franciák nagy része is igyekezett jó mélyre temetni, emlékét pedig lehetőség szerint elmaszatolni. Már csak ebből a szempontból is komoly hiányossága a magyar kiadásnak, hogy hiányzik belőle egy legalább minimális életrajzi függelék, hiszen az életrajzíró valósággal dobálózik olyan nevekkel, melyek magyar sorstársaink számára szinte biztosan ismeretlenek. Pedig példának okáért a harmincas-negyvenes évek francia kultúrhistóriája értelmezhetetlen a kor legfontosabb (s e könyvben jobbára csak Sartre-ra tett megjegyzéseik kapcsán felbukkanó), szélsőségesen jobboldali, antiszemita, nácibarát írói nélkül: közülük tán csak az Utazás az éjszaka mélyére Céline-jét ismerhetik fel a kortárs olvasók, de Montherlant, Lucien Rébatet, Drieu la Rochelle vagy Brasillach neve annál kevésbé ismerős. S nem ártott volna néhány életrajzi információ a háború és a háború utáni időszak némely hírhedt vagy híres szereplőjéről sem, elvégre magyar olvasónktól nem várható el feltétlenül, hogy tudja, ki volt a könyvben többször is emlegetett (szocialistából nácivezérré, afféle francia fiók-Führerré lett) Marcel Déat, avagy Joseph Darnand, a kollaboráns, francia náci Milice rettegett tömeggyilkos parancsnoka vagy éppen Darlan tengernagy, a Vichy-rezsim erős embere. S akkor még nem is szóltunk a háború utáni Negyedik és Ötödik Köztársaság politikusairól: Cohen-Solal életrajzában a teljesség igénye nélkül felbukkan közülük Schuman, Mendés-France, Pinay, Guy-Mollet, Soustelle stb. stb. - valószínűleg teljes homály, pedig köztük van az a néhány államférfi is, aki valaha kitalálta az Európai Uniót. A magyar nyelven is jól dokumentált De Gaulle tábornokot kivéve (az egzotikumok kedvelői számára bízvást ajánlhatjuk Molcsanov szovjet szerző meglepően empatikus De Gaulle-életrajzát - Sartre persze abból sem hiányozhat) senkiről sem tudunk meg semmit.
Ki a fasza gyerek?
A Cohen-Solal-féle életrajzból világosan látszik Sartre pályafutásának töréspontja: a háború utáni tanult francia közönségnek, különösen a fiataljának példaképre, világító fároszra, kétségbevonhatatlan autoritásra és karizmatikus szellemi vezérre volt szüksége, és hát mit tesz az élet, erre a szerepre leginkább J.-P. Sartre bizonyult alkalmasnak. Előadói sikereit tökéletesen s csupán apróbb túlzásokkal írja le a jó barát Boris Vian a Tajtékos napokban: Sartre kitartóan definiálja az egzisztencializmust, ám a körötte támadt váratlan hisztéria legalább annyira megdöbbenti, mint utóbb a pályatárs Johnny Rottent saját sikere. A szerzővel ezután bírni nem lehet, aki ámokfutásában zavarná - legyen bármily jó barát -, az megkapja a magáét. Cohen-Solal empátiája megejtő és egyben érthető is, mindazonáltal hiába is próbálná mentegetni hősét, annyi az ő leírásából is kiderül, milyen igazságtalanul intézi el Sartre Raymond Aront vagy éppen Camus-t (kiknek életműve, legalábbis innen visszatekintve, alighanem maradandóbb az övénél).
Sartre politikai, közéleti pályafutása és munkássága sem mentes a kacskaringóktól és a lélegzetelállító kanyaroktól. Sartre kezdetben egyfajta nem marxista baloldalisága bázisáról faragja a kommunistákat, majd létrehozza saját harmadikutas baloldali szervezetét, az RDR-t, ám ennek kudarca nyomán kisvártatva a tüchtig sztálinista FKP mellett terem mint lelkes útitárs és elszánt békeharcos. Ettől kezdve a nyugati baloldal utazó diplomatája, aki másfél-két évtized alatt szorgalmasan végiglátogatja a szocialista Kelet és a harmadik világ legbornírtabb és legelnyomóbb rezsimjeit - az egyetlen kritérium, melyhez ragaszkodik, a vendéglátók feltétel nélküli Nyugat-ellenessége, ami azért rendre teljesül is.
Az adott rezsimeket sokak szemében legitimáló utazásainál már csak tökéletesen apologetikus, úgyszólván teljesen kritikátlan úti beszámolói durvábbak - ezekre már Cohen-Solal sem tud más mentséget kitalálni, mint hogy nem akart hálátlannak mutatkozni vendéglátói felé (ami, valljuk meg, azért eléggé átlátszó érv). Sartre-ot ezen utazásai joggal tették a magyar származású Paul Hollander Nyugati zarándokok című könyvének egyik hősévé - tegyük hozzá, nem egyedül: hőseink ugyanis mindent megettek, amit csaliként nekik szántak. Mindenki ismeri a híres képet: Sartre és Beauvoir Kínában, amint szertartásosan köszöntik Mao Ce-tungot, majd Csen Ji marsallal teázgatnak. Hősünknek a generalisszimusz korai és váratlan halála miatt (akkor éppen a fanatikus komcsi Aragonnal ebédel) már nem volt módja magával Sztálinnal találkozni, így hát be kell érnie Hruscsovval, Titóval, Castróval és más hasonszőrűekkel. Az alkotás persze nem állhat le, s mivel Sartre ragaszkodik a maga szabta normákhoz (naponta kétszer három óra írás), nyomja magába a serkentőket: alkohol, koffein, nikotin, amfetamin; jöhet mind, töménytelen mennyiségben. Mai szemmel olvasva is döbbenetes, hogy Sartre csaknem tizenöt éven át marékszámra, naponta pedig dobozszámra zabálta a javarészt speed-bázisú Corydrane-t - míg csak 1973-ra meg nem vakult.
Lefelé
Ami ezután következik, az maga a lejtő: utolsó, a maga korában jelentősnek számító műve, A szavak megjelenését követően még megkínálják a Nobel-díjjal, amit egy elegánsnak szánt gesztussal visszautasít (indoklása szerint ez egy burzsoá díj, amelyet burzsoák osztogatnak), egyre több nekrológot ír, a világhoz fűződő kapcsolata folyamatosan meglazul, amint - Cohen-Solal szemléletes leírásában - tér- és időszemléletét mindjobban saját neurózisa, megalomániája és őrülete diktálja. Nagyobb baj, hogy lassan a radikális közönség kegyeiből is kiesik, s ´68 táján már mások számítanak sztárnak: Althusser, Lacan, Foucault, Barthes. Még néhány év, és a teljes sötétség felé botorkáló Sartre már csak egy kis csoport maoista számára marad idol, s a szégyenteljes fináléban átlag három embernek szónokol egy olajoshordó tetejéről. 1980-as temetése azért társadalmi esemény, s alkalom arra, hogy egy kicsit foglalkozzanak vele - bár az írót, aki egykoron maga volt a két lábon járó egzisztencializmus, az eszmetörténet egyik leghírhedtebb fantomja, mind kevesebben idézgetik. Nem tisztünk megmondani, mi az, ami művéből maradandó: némely prózai műveit, esszéit s tán drámáit biztosan olvasni fogják. Cohen-Solal, a rajongó számára evidens módon az életmű mint Gestalt válik a kulturális kánon részévé, ami egy mai olvasó számára már nem anynyira evidens. A többi a szakkutatókra és a mindenevő filoszokra marad - pedig tán a nagyközönség számára sem volna tanulságoktól mentes elmélyedni a nagy (vagy csak annak látszó) alkotók nagy tévedéseiben, mert ezek szinte biztosan túlélik kiötlőiket.
Barotányi Zoltán
(Fordította: Nagy Nóra és Vajda Lőrinc; Európa Könyvkiadó, 2001, 953 oldal, 3000 Ft)
