Könyv: Ki akar írni sikeres regényt? (Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám)

szerző
Kõ Zoltán
publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Madridban született, abban a városban, ahol negyedfélszáz évvel korábban a Don Quijote első része megjelent. Apja hírneves filozófus. Első regénye még húszéves kora előtt lát napvilágot, ráadásul

Madridban született, abban a városban, ahol negyedfélszáz évvel korábban a Don Quijote első része megjelent. Apja hírneves filozófus. Első regénye még húszéves kora előtt lát napvilágot, ráadásul

rögtön sikeres

(rövidesen magyarul is megjelenik Benyhe János fordításában). Marías a viharos kezdés után azonban kevesebb saját művet ad ki, bóklászik erre-arra, műfordításokkal és forgatókönyvekkel foglalkozik, egészen komoly fordítói életművet hoz létre, beleértve kedves íróját, Nabokovot is.

Másrészt viszont gyerekkorától fogva futballőrült, s ahogyan az illendő, fanatikus Real Madrid-szurkoló, Di Stefano az istene. Fociesszéit kötetben is megjelenteti. Igaz, írókról is alkot esszéket, s abból is kiad egy könyvet, illetve folyamatosan közöl novellákat, s írja újabb regényeit.

A nemzetközi sikert A szívem fehér hozza meg neki, ömlenek a különböző díjak, s nem mellékesen fogynak a példányok. Javier Marías ugyanis kezdettől fogva vitathatatlanul sikeres író, aki tudja, hogy miként lehet jó könyvet írni, és akarja, csinálja is. Azt hiszem, a sem "fizikai" méreteit, sem rétegezettségét tekintve nem kifejezetten nagyszabású magyar irodalomból kikukucskálva különösen érdekes, hogy hogyan működik ez a végtelenül kifinomult beszédmód, ami egyszerre hiteles és megkérdőjelezhetetlen mint irodalmi jelrendszer, s ugyanakkor tud szólni az irodalom titkos berkeitől távolabb pihengető olvasókhoz is. Marías rafinált könnyedséggel kevergeti a motívumokat, rájátszik a lektűrkellékekre, könnyzacskókra és érzelmekre, erotikára, de mindeközben soha nem véti el a határt, nem csúszik le az ösvényről: amit és ahogyan ír, az nyelvi értelemben legalább olyan izgalmas, mint a történet fordulatai miatt. Vagyis jó regény. (Szerintem innen, felőlünk nézve nehezen elképzelhető, hogy egy korunkbéli Márai alkosson és hasson, be kell érnünk helyette a hol viccbe, játékba, többnyire meg pátoszba fúló irodalmi beszédekkel. Hogy miért? Nincs miért.)

Meglehet, hogy ehhez a ragyogó nagyvonalúsághoz (megjegyzem, a Holnap a csatában... egyik legjobb erénye a részletek hihetetlen pontossága, sokaságuk sodrása) egy olyan méretű irodalomban kell lélegezni, mint amilyen a spanyol. Hogy olyan természetességgel, és a végtelenség olyan mély meggyőződésével lehessen a jelen időről írni, mint ahogyan azt Marías teszi.

Nagyregényt, arról, ami van

Ami most van, ami most lehet vagy lehetne. Nem esszét, nem bölcsességek gyűjteményét, nem korelemzést, nem anekdotahalmazt, hanem regényt. Leírást a jelen melletti jelenekről. És hogy a szatírának olyan kifinomult, irodalmi röptű módja létezzen, mint ahogyan például Marías ír a spanyol királyról. Vicsorgás és vinnyogás nélkül. Sőt. Oldalról és felülről nézni. Irodalmiasan.

Persze könnyű a válasz (egy része): Marías hivatkozási rendszerében ugyanúgy ott van Borges, García Márquez, mint Nabokov és Saramago. És hozzáteszem, ott van mondjuk Bioy Casares és Almodóvar, a lehetséges és az abszurd is. Mégis. Ami számomra talán (minden ínyenckedésen és zsigeri élvezeten túl) a legvonzóbb Marías beszédében, az egyfajta alázatos és ürgeséges játékosság. Tudni, hogy az általam választott társasjátékban milyen szabályok vannak, játszani, feszegetni és betartani őket. Nem meghatódni attól, hogy irodalmat írok, de soha nem is elfelejteni. "Vannak olyan időszakok, amikor föl sem emelem pillantásomat az írógépről, és magam is elcsodálkozom a világon, amelyből előbukkanok, s azon tűnődöm, hogy felnőtt ember létemre hogy lehetek képes ennyi időt, fáradságot szentelni olyasvalaminek, ami nélkül igen kiválóan megvolna a világ - magamat is beleértve; hogyan lehetek képes azzal foglalatoskodni, hogy történetet beszélek el, amelyet én magam eszelek ki apránként, ahogy rakom össze, hogy lehetek képes életem java részét a fikcióban berendezkedve leélni, olyan dolgokat megtörténtté nyilvánítani, amelyek nem történnek meg, s teszem mindezt azzal a különös és beképzelt gondolattal, hogy ez netán még érdekel is valakit egyszer."

Na ugye.

Miközben ugyanez a Marías a leggondosabban

nem átall rájátszani

a sznobizmusra sem: könyvcímnek és vissza-visszatérő vezérmotívumnak Shakespeare III. Richardjának egy eldugottabb sorát választja, s nem mellékesen a könyvéhez fűzött megjegyzésében (Megjegyzés mozirajongók számára) az egyes szám első személyben töprenkedő és mesélő főhőse által a televízióban látott, motívumként többször visszaidézett film pontos filmográfiai adatait, illetve idevágó jelentéstartományát is közli az arra szomjazó olvasókkal.

Merthogy, ha már játék, hát legyen a lehető legkomolyabban az.

S ha már aprólékosság, akkor legyen az a munkadarab a legutolsó szegletéig a lehető legtökéletesebben megformálva. Ha valahol felbukkan egy barna hajú, szűk szoknyás lány (értsd: név, telefoncsörgés, illat, repülőgépmodell, kép, érzés stb.), akkor az jelenjen meg, és térjen vissza ott és akkor, amikor kell. Ami annyit tesz, hogy sejthetően, de némiképpen mégis váratlanul. Így működik a regény, a mondat, a beszéd. Mesterség. Így lesznek az amúgy is megállíthatatlanul előtolakodó közhelyek regényessé, így lesznek a bölcselkedések bölcsességgé.

"Csalásban élni könnyű, mi több, természetes emberi dolog, úgyhogy nem kellene annyira fájnia."

De ha fáj, azért az jó.

És ha rendesen, nagyon rendesen meg is van írva, az még jobb.

Nem is beszélve az efféle regénykezdő mondatokról: "Soha senki nem gondol arra, hogy egyszer csak karjai közt egy halott asszonnyal találhatja magát, s többé már nem látja majd az arcát annak, akinek a nevére még emlékszik."

Mondtam már azt, hogy mesterség?

Kő Zoltán

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám; fordította: Pávai Patak Márta; felelős szerkesztő: M. Nagy Miklós; Európa Kiadó

szerző
Kõ Zoltán
publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...