Könyv: Mindennapi anekdotánkat add meg nekünk ma (Szörényi László: Hosszúlépés)

publikálva
1997/11. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, Bodor Ferenc, meg akarta írni Budapest kocsmáinak történetét, tán meg is írta, Hosszúlépés lenne a címe, a kézirat máig kiadatlan. Ez a könyv, Szörényi Lászlóé, nem az a könyv - kevesebb (csak belehörpint ama Nagy Hordóba) és jóval több: történelem, élet, irodalom, igazi próza. A kötet szerény alcíme Kisprózák, Szörényi csak mesél, csip-csup ügyek, gyerekkor, iskolák, forradalom, halál, születés. Anekdoták röhejes közelmúltunkból, memoria hungarorum. Tréfás csattanó, ahogy kell, a magyar vigad, ha sír. A szerzőnek megvan a maga rendes foglalkozása, nem akar Dévénynél betörni az irodalomtörténetbe, inkább ő maga írja, mint régimagyar- és legújabbmagyarirodalom-történész, továbbá jeles "delfinológus", mellesleg római és máltai nagykövet. Mi nem volt ő? Boldogan ír, csak úgy. És tud is, könnyű neki, társszerzőként jegyzi a Kis magyar retorikát. Manapság, mikor önjelölt és mások kijelölte irodalmi nehézkes tüzérek a posztmodern bástyáiról szövegek ágyúival lövöldözik a történet egyszerű kis verebét, Szörényi könnyű kis kalandokat fecseg, az anekdotákból irodalom lesz s történet, az ő története, a miénk. Kaland az élet errefelé, e fenyvesekkel vadregényes, e lángoktól ölelt dupla ká európában. Magyar könyv (magyar, magyarabb, legmagyarabb), mert magyarul van írva, mert nem mondja föl memoriter, pátosz-páter a szózatot, csupán az olvasó jön rá, tényleg, hiszen itt született pl. Vörösmarty Mihály, jesszusom. Szörényi, a mediterrán, a latin ember, hazajön Dante poklába, alászáll, mondjuk a Miska bisztróba. Nagyon szerettem a Miskát, zsilipelő kamrának használtam. Egy-egy külföldi tartózkodás után ugyanis itt tudtam a leggyorsabban alkalmazkodni a hazai világűr klimatikus viszonyaihoz. Húsz perc után minden nosztalgia elszállt belőlem, éreztem: ez az én hazám.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, Bodor Ferenc, meg akarta írni Budapest kocsmáinak történetét, tán meg is írta, Hosszúlépés lenne a címe, a kézirat máig kiadatlan. Ez a könyv, Szörényi Lászlóé, nem az a könyv - kevesebb (csak belehörpint ama Nagy Hordóba) és jóval több: történelem, élet, irodalom, igazi próza. A kötet szerény alcíme Kisprózák, Szörényi csak mesél, csip-csup ügyek, gyerekkor, iskolák, forradalom, halál, születés. Anekdoták röhejes közelmúltunkból, memoria hungarorum. Tréfás csattanó, ahogy kell, a magyar vigad, ha sír. A szerzőnek megvan a maga rendes foglalkozása, nem akar Dévénynél betörni az irodalomtörténetbe, inkább ő maga írja, mint régimagyar- és legújabbmagyarirodalom-történész, továbbá jeles "delfinológus", mellesleg római és máltai nagykövet. Mi nem volt ő? Boldogan ír, csak úgy. És tud is, könnyű neki, társszerzőként jegyzi a Kis magyar retorikát. Manapság, mikor önjelölt és mások kijelölte irodalmi nehézkes tüzérek a posztmodern bástyáiról szövegek ágyúival lövöldözik a történet egyszerű kis verebét, Szörényi könnyű kis kalandokat fecseg, az anekdotákból irodalom lesz s történet, az ő története, a miénk. Kaland az élet errefelé, e fenyvesekkel vadregényes, e lángoktól ölelt dupla ká európában. Magyar könyv (magyar, magyarabb, legmagyarabb), mert magyarul van írva, mert nem mondja föl memoriter, pátosz-páter a szózatot, csupán az olvasó jön rá, tényleg, hiszen itt született pl. Vörösmarty Mihály, jesszusom. Szörényi, a mediterrán, a latin ember, hazajön Dante poklába, alászáll, mondjuk a Miska bisztróba. Nagyon szerettem a Miskát, zsilipelő kamrának használtam. Egy-egy külföldi tartózkodás után ugyanis itt tudtam a leggyorsabban alkalmazkodni a hazai világűr klimatikus viszonyaihoz. Húsz perc után minden nosztalgia elszállt belőlem, éreztem: ez az én hazám.

A kötetcím sugallta kocsma-írások (Körúti söröző, Fogtechnikus, Betyár csárda, Fekete Macska) mellett gyerekkori, ifjúkori emlények (Hittan, Iskolai reform, Cserkészkönyv, Autóbusz-pályaudvar, Hanzi bácsi) és a tudós mulatságos-keserves történetei (Alvinczi sírja, Vándorgyűlés, Az ufók, Nagy Péter végrendelete, Az utópia története) gyűjteménye a könyv. A cím néha becsapós: a Corvin közi presszó és a Nyugati resti fedőnevű írások kortörténeti dokumentumok, természetesen anekdotában elbeszélve. Utóbbinak elárulom a csattanóját (úgyis a felvezetés az érdekes): Ha elmegyek a resti előtt (ma mcdonalds — a recenzens rezignált megjegyzése), mindig a szabadság enyhe mámora csap meg. Azért örültem annyira, 1989 kora őszén, egy maszek plakátnak, amelyet valaki a felújítás alatt álló épület kerítésére ragasztott: KERESTETIK! ELVESZTETTEM HITEMET ÉS NEGYVEN ÉVEMET! Alatta név és cím. A Szörényié, az enyém, a miénk.

Ó, a szabadság enyhe mámora, 1989! Az írások keletkezési dátuma 1989-1990, s ma már ódondús történelmi levegő árad a szövegből, a szóközökből, októberszag, 301-es parcellaszag, hullaszaggal kevercs tavasziszélszag. Sej, a mi lobogónkat szép csendben me-egfújták... Az anekdota eredeti jelentése kiadatlan, talán jobb lett volna, ha azon nyomban megjelenik a könyv (avatatlan delfinológus-cenzorkezek nyúlták volna le, nem hiszem). Így, a pititörténelmi távlat fénytörésében másképp (netán szebben) ragyognak az anekdota-gyöngyszemek.

A kötetet a szerző gyermekkori rajzai illusztrálják, valójában firkálások ezek a "KEDVES LÉLEK" megszólítással kezdődő imanaptárba. Szörényi a liturgikus, szent körforgásba avatkozik profán jegyzeteivel, kisprózáival. A történelem ördögi történeteinek krikszkrakszai (vö.: krucifiksz) az üdvtörténelem tiszta lapjain. A végén persze röhögünk, hangtalanul, félrefordulva, befelé.

Az utolsó írás, Októberi ima, nagy próza e kisprózakötetben, az anekdotákból összeáll a történet, evangélium, Szent Anzelm himnikus sorai csendülnek fel az utolsó szó, az Ámen előtt. Ámde nem ily patétikus ez az egész, az élet prózai, hajtsuk föl a Hosszúlépést, vágjuk földhöz a poharat, ilyet nem iszunk többet.

Szörényi néhány sorában több a történés, mint némely (el)hivatásos életművében, idézet, vége.

A pince mindig vonzott. De azóta nem mertem lemenni, amióta Gyuri, a volt nyilas kopjafás testvér, aztán kommunista, házmester nagyfia egyszer céltáblának használt légpuskájához, és a bal nagyujjamba lőtt, túlbecsülve a bakancs vastagságát. (Különben is, ellopta a Winnetoum első kötetét, a másodikat meg Lovasi Jancsi, a rabtárs fia.) Tudtam, hogy Édesanyám hasában már tartózkodtam itt, a pince-óvóhelyen, noha nem itt születtem, hanem a Fasor szanatórium földszintjén, a későbbi ávós kórház szemészetén. Születésem előtt egy hónappal Anyuka még ennivalót vitt bujkáló nagybátyámnak, akinek mint papnak nem volt biztonságban az élete (később csak három évre internálták, de előtte fel akarták akasztani), a későbbi balettintézet előtt elkapta egy orosz, levetkőztette, de még időben arra jött egy tiszt, főbe lőtte a katonát és intett anyámnak, hogy öltözzék fel. A szülő nők egy része orosz katonanő volt, a várandós apák vodkával és géppisztollyal nógatták az orvosokat és ápolónőket, hiszen Maruszjának mennie kell Berlin alá, az egész személyzet részeg rettegésben fetrengett.

Sajó László

Pesti Szalon Könyvkiadó, 1997, 228 oldal, 696 Ft

publikálva
1997/11. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...