Könyv: Pekingi csacska (Darvasi László: A lojangi kutyavadászok)

szerző
Telepy Péter
publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

hinoiserie - mondja a képzett francia (és német meg angol), ha valami szokatlanul különössel, valami bizarral, valami extravagánssal találja magát szembe. A mi nyelvünk is tud hasonlót: "ez nekem kínaiul van", mondjuk, ha valami érthetetlent, számunkra furcsán felfoghatatlant tapasztalunk.

Egyfajta chinoiserie Darvasi László új könyve, annál inkább, mivel az alcím: "Kínai novellák". A magyar irodalomban nem teljesen szokatlan a kínai kód alkalmazása, leghíresebb példája talán Szabó Lőrincnél lelhető fel, aki a harmincas években több kínai ihletésű verset írt (köztük a híres Dsuang Dszi álmát), és a saját verseihez fűzött kommentárjaiban egyértelműen maszkírozásnak nevezte ezt az eljárást. Angol-német olvasmányai során véletlenül talált valami kínai anyagot, és ez kapóra jött neki a maga mondanivalójának megírásához. Weöres kínai versei eléggé hasonló módon készültek. Az újabb korban Krasznahorkai László írt részben kínai tárgyú művet (Az urgai fogoly), de itt már fel sem merült a maszkírozás, az irodalmi szerepjáték, mivel az író a saját, Kínában töltött napjait dolgozta fel, vagyis első kézből származó élményeit öntötte formába.

Darvasi esetében egyik lehetőséget sem valószínűsíthetjük, úgy látszik, Kínával kapcsolatban

első kézből származó ismeretei nincsenek

És valószínűleg másodkézből, könyvekből, útleírásokból vagy más kulturális dokumentumokból származó tudása is csak fölületes - ami persze teljesen értéksemleges a mű szempontjából, ha nem tud kínaiul, attól még remekül írhat kínaiul. A jelek szerint a klasszikus kínai próza, melyet mi is csak felszínesen ismerünk, nem hatott Darvasi új könyvére. Nincs nyoma, hogy a Szép asszonyok egy gazdag házban, a sin ku csi kuan (magyarul: Mostani és régi idők csodálatos látványai) vagy a Vízparti történet hatott volna rá, bár az utóbbit megemlíti az egyik novella elején. És ez nem is csoda, hiszen ezek a szövegek legfeljebb az egzotikum erejével hatnak ma már, utánzásuk valószínűleg terméketlen volna.

Egyszóval nem tudjuk, miért éppen kínai az új kötet alaphangja, és ez kicsit megakasztja, a végén pedig jelentősen akadályozza az olvasást. Mondom, nem a kínai irodalmi hatást nélkülözi az ember, mert az biztos, hogy például a legkevésbé nem hiányoljuk a klasszikus kínai regényekben olyannyira megszokott különféle bárgyú versikéket a fejezetek elejéről és végéről. De azt már zavaróbbnak érezhetjük, hogy a kínaiság Darvasi kötetében amolyan díszítőelem; mindössze műkínaiság. Megvannak a kellékek, megvannak az egzotikusan hangzó kínai nevek, fogalmak, kertek, ligetek, paloták, furcsa állatok, szárnyasok és emlősök, sárkányok is persze, ennek a jelmez- és kelléktárnak az elemei önálló életre kapva ott kavarognak, röpködnek, tollászkodnak a novellák felületén. Itt van a Sárkánycsónak ünnepe, itt van a Sárkányok pihenője nevű hegycsúcs, a Tavaszi Virágok Háza, az Ébredések Kertje, a Tízváros Folyó - és még sorolhatnánk, de minek. Mert elhihető és bizonyítható, hogy a szerző alaposan tanulmányozta a kínai közeget munkája megkezdése előtt (noha egy helyen Konfuciánusz szerepel tévesen a helyes Konfucius helyett, de az olvasó tollhibának véli ezt). A kínaiság mégsem lehet a kötet referencialitás alapja, ha ugyan kell ilyen alapot keresni egyáltalán. Mert egyrészt kétségtelen, hogy az Első sászár, sing Si huang-ti, miután minden vetélytársát legyőzte, valóban egyesítette a birodalmat i. e. 221-ben (lásd Az örök élet titka című novellában). Másrészt Darvasi e történelmi ténynek semmiféle jelentőséget nem tulajdonít, egyáltalán, a novellák a legkülönbféle időkben játszódnak, és egyébként is hiányzik belőlük bármiféle konkrét környezetrajz,

mintha Kína pusztán egy név lenne,

mely nem takar semmiféle megfogható történelmi valóságot. E savanyú nominalizmus miatt a régi Kína ünnepien gazdag mindennapi élete, színes, reneszánsz lüktetése (melyet ha máshonnan nem, Marco Polo útirajzából jól ismerhetünk) még csak az elbeszélések margóján sem jelenik meg. Ez megint nem baj; ha esztétikai döntés áll mögötte, tökéletesen elfogadható. Most arra gyanakszunk, hogy ha a szerzőt nem érdekelte a történelmi Kína világa, akkor bizonyára más kötötte le a kíváncsiságát. Talán a kevésbé vérbő, kissé száraz világábrázolás azt szolgálja, hogy valami más, valami lényegesebb vonás kerüljön előtérbe. Arra gyanakodhatunk, hogy - miként a fülszöveg írja - Darvasit ebben a könyvében a mese érdekelte leginkább.

Eltekintve attól, hogy egy mese is csak a tárgyi-érzéki miliő megmutatásával lehet érdekes, azt tapasztaljuk, hogy e mesék, e sztorik éppolyan vérszegények, éppolyan kilúgozottak, mint a környezetábrázolás. Jóformán egyetlen igazán jó, igazán csattanós történetet sem olvashatunk; Darvasi régebben megcsodált fantáziája, spontán mesélőkedve (mindenekelőtt A veinhageni rózsabokrok című kötetében) most csődöt mond, attól félünk, nem jutott eszébe semmi. Most eléggé

izzadságszagúan vizionál,

alaposan meggyötri az agyát, de abból nem pattan ki semmi érdekes, legföljebb néhány unalmas közhely (A gyilkos neve). A császár fel akarja építeni a "világ legkülönösebb építményét", ehhez olyan építőt keres, aki csak "egy dolgot ismerhet meg a földi javak mérhetetlen gazdagságából", a boldogtalanságot (Az első építkezés). A Sang császár és a könyv című elbeszélésben a császár olyan képet rendel Liutól, amely "az egész világot ábrázolja" - te jó ég, hányszor olvastunk már ilyet! Liu egy börtöncella asztalán heverő kinyitott könyvet fest, ám a könyv lapján virító szöveget senki nem képes elolvasni. Ez az erősen Borges által ihletett novella aztán kurtán-furcsán ér véget; poénnal, amely úgy hat, mintha Darvasi elfelejtette volna a szöveg elejét. (Még egy példa a felületességre: A lojangi kutyavadászok álma című elbeszélésben a festő előbb Van Kun, később Fan Kun néven szerepel, de ez inkább korrektori hiba.) Mindezekből - és több példát is hozhatnék - már arra gyanakszunk, hogy Darvasi nem is annyira meséket, mint inkább parabolákat, példázatokat akart írni e kötetében. Erre vall a balladás, kihagyásos módszer (itt erős Bodor Ádám-hatást észlelünk), a komprimált, csak a lényeget adó formálás, a konkrétumok elhagyása, a novellák végén általában felbukkanó "tanulság". Ez a jelleg legerősebben a könyv második ciklusában érzékelhető (A sin Akadémia), itt nyíltan parabolisztikussá válik a retorika, Franz Kafka (meg persze az egyperceseket felfedező Örkény István) lép Bodor Ádám helyébe. De ezek az olykor szellemes (némelyikben megérezhetjük Darvasi régebben megismert groteszk humorát, mely a könyv első részében szinte teljesen háttérbe húzódott, lásd pl. A légy, A sin Akadémia és pénz vagy A csaló pap című futamokat) kis karcolatok a legkevésbé sem mélyek, csak szeretnének filozofikusak lenni. Olykor régi viccekre, a jereváni rádióhoz intézett kérdésekre emlékeztetik az olvasót (A sin Akadémia padja, A legrövidebb novella, A sin Akadémia kedvenc színe).

Ha fentebb úgy érezhettük, Bodor Ádám, Borges, Kafka vagy Örkény hatott Darvasira, összegzésként sajnos mégis egy rosszabb hatást látunk uralkodónak. Mert leginkább Szív Ernő, Darvasi László karcolatíró alteregója áll e kötet hátterében. Se szeri, se száma az igénytelen, olcsó megoldásoknak, a legelőször beugró jelzőknek, megfogalmazásoknak. Könnyű,

túlságosan könnyű kézzel írt kötet ez

Lapos, hatásvadász kitételek lombozzák le az olvasót. Az első novella kezdete iskolapéldája ennek: "Amikor az idős álomvigyázó felkelti a császárt, az égben őrjöngő sárkány a csillagok fényét fosztogatja. Az uralkodó álmosan pislog az álomvigyázó üres szemgödrébe, majd az őrséget szólítja. A vak öregnek díszes markolatú lojangi tőrrel vágják át a torkát." De mindez nem elég, a kivégzés után "a császár a palota állattemetőjébe sétál, s egy királypáviánt fojtogatva gondolja át megszakított álmának részleteit". Az arányérzék csődje ez a habzáscsökkentő nélkül megírt felütés, mondhatni túlütés. De legkínosabbak a hasonlatai: "Nyíl utcának nevezték a népek a főutcát, mert olyan egyenes volt, mint egy gyermek tekintete, aki mindig arra néz, ahonnan a legtöbbet várja."

Az egyik novellában (A lojangi kutyavadászok álma) Darvasi egyik teremtménye elsüt egy mellbevágó banalitást: "Egy művészben megbízhatsz, uram, de a művében soha." Ezt komolyan venni természetesen nem lehet, de annyi szent, hogy ebben a művében Darvasi László nem bizonyult megbízható szerzőnek.

Telepy Péter

Magvető, 2002; 217 oldal, 1890 Ft

szerző
Telepy Péter
publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...