Könyv: "Sosem tudtam meg a szabályt" (Franz Kafka: Töredékek füzetekből és papírlapokról)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2002/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Franz Kafka népszerűsítéséért a hagyatékot gondozó jó baráton, Max Brodon kívül a huszadik század történelme tette a legtöbbet. Az író neve fogalommá vált. Az érthetetlen el- és meghurcoltatás, az értelmetlenül megalázó és átláthatatlanul bonyodalmas hivatali eljárás, valamely ódon városrészben az embert hirtelen elfogó bekerítettségérzés, a lepusztult házakból áradó nyomasztó hangulat, az alaptalanul és megmagyarázhatatlanul mindenre kiterjedő lidérces szorongás, a kudarcok tekervényeibe csavarodó kiúttalan élet, mindez már évtizedek óta "kafkai"-nak minősül a közbeszédben.

Franz Kafka népszerűsítéséért a hagyatékot gondozó jó baráton, Max Brodon kívül a huszadik század történelme tette a legtöbbet. Az író neve fogalommá vált. Az érthetetlen el- és meghurcoltatás, az értelmetlenül megalázó és átláthatatlanul bonyodalmas hivatali eljárás, valamely ódon városrészben az embert hirtelen elfogó bekerítettségérzés, a lepusztult házakból áradó nyomasztó hangulat, az alaptalanul és megmagyarázhatatlanul mindenre kiterjedő lidérces szorongás, a kudarcok tekervényeibe csavarodó kiúttalan élet, mindez már évtizedek óta "kafkai"-nak minősül a közbeszédben.

Kafka a középiskolás tananyagba is bevonult időközben, regényeit, elbeszéléseit több-kevesebb rendszerességgel újra kiadják magyarul, naplóiból, leveleiből Györffy Miklós készített nagyszerű válogatást a nyolcvanas évek elején. Most második kötetéhez érkezett a Carthaphilus Kiadó vállalkozása, amely

az életmű maradékát,

a "reszlit" teszi közzé: novellacsírákat, aforisztikus gondolatokat, egy-egy el nem küldött (irodalomtörténeti jelentőségű) levelet.

Karcsú kis kötet, zsebbe tehető, szerfölött gyorsan olvastatja magát. Egy-, két-, legfeljebb ötpercesek a szövegek, egymásutániságukat a laza tematikai kapcsolódás adja, egyéb összefüggés csak ritkán konstatálható. Az efféle hagyaték-összeállítások leletmentési céllal készülnek, úgy sétálunk egyik szövegtől a másikig, mintha múzeumi tárlókat szemrevételeznénk, az úgynevezett Kafka-kultúra emlékeit. Megállapítjuk, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő ugyan sokat foglalkozik saját gyengeségeivel - például hogy buta volna, bár nem a legbutább az osztálytársai közül, vagy hogy kapzsi -, de eszébe sem jut kétségbe esni vagy elcsüggedni emiatt. Sőt kifejezetten huncut jókedvvel meséli, hogy értelmét a markába rejtette, és ugyan húzza a kezét az értelem súlya, mégis így van jól, mert ha megkérdezik tőle, hogy no vajon melyik kezedben van az értelmed, akkor ő két kezét összekulcsolva észrevétlenül átcsúsztathatja értelmét egyik markából a másikba. Mi ez, ha nem egy zsonglőr őszinte pillanata? Mi, ha nem az értelmezőknek küldött fricska: "Engem nem kaptok el."

Cseppet sem a szorongás látszik foglalkoztatni a szerzőt, inkább a hozzá különféle szándékokkal érkezők kiléte és eredete. Hol az ebédlője falát törik irdatlan erővel a túloldalról, ám kiderül, hogy a betolakodó nem roppant erejű férfiak tömege: csupán

egyetlen vékonyka fiatalember,

aki átcsusszanván a fal résén, szívélyesen üdvözli őt. Máskor úgy látszik, a szél rázza az ablakot, ám hiába nyugtatja magát ezzel a fülelő, végül mégis egy hang szól odakintről, s az egész ablak reszketni kezd. Nemegyszer az esetleges zaklatások elhárításáról hallunk, igen aprólékosan (Képek egy udvar megvédéséről): kiderül, hogy ténylegesen csak hárman védik a falat, a főszerep mégis egy kürtösnek jut, akit a parancsnok időnként elhallgattat, a bérlő leánya viszont hunyt szemmel csodálja harsogását; megtudjuk, hogy az igazi bonyodalom az étel kiosztásának hiányosságaiból keletkezik, hogy emiatt komoly verekedés robban ki, melynek színtere egy fa lombja, csak arról nem értesülünk, hogy ki az ellenség. Lehet, hogy ez nem is fontos.

Ha az elbeszélő személy zaklatásoknak van is kitéve lépten-nyomon, ez - legalábbis e kötet szövegeinek tanúsága szerint - nem jelent megsemmisítő fenyegetést, inkább mintha felélénkítené, mozgósítaná a mesélőt, aki többnyire a főhős is egyben. Kulcsot azonban ahhoz, hogy voltaképpen mi is a zaklatás, nem ad: terjesszék bár róla - rosszindulatúan -, hogy "elsőül egy ló lelki barátja", sőt hogy egy évre bezárkózott az Eleonor nevű lóval egy istállóba; járjon bár a holtak közt, adják oda neki halotti szemfedőjüket, mi, olvasók, ettől nem leszünk okosabbak. Mint ahogy Kafka sem láthat tisztán a saját dolgában: "Álmok érkeztek le a folyón - írja -, így jöttek, létrán kapaszkodtak fel a rakpart falán. Az ember megáll, rendesen eltársalog velük, rendesen tudnak ezt-azt, csak hogy honnét jönnek, azt nem tudják." Vagyis: a szerző dolga - figyelni; belemeríteni fejét a feléje sodródó történetekbe, vagy - elhárítani a zavaró figyelemeltereléseket.

A kis kötet legalább

három gyöngyszemet tartalmaz

Az egyik egy frissen elkészült koporsó körüli bonyodalmakat írja le (hirtelen kopogni kezd valaki odabentről) filmszerű vágásokkal, burleszk effektusokkal; a másik arról szól, hogy egy család hogyan próbálja kivédeni, hogy a lakáshivatal bérlőt küldjön a nyakára; a harmadik (Kafkánál nem meglepő módon) azt mondja el hét ragyogó mondatban, hogy semmi sem az, ami: minden csak látszat. Az előbbi két miniatűr olvastán megértjük, Kafka barátai miért fogták a hasukat nevettükben.

Ha éppen nem alkotásfolyamatról vagy lelkiállapotról kapunk képet, minduntalan felrémlik előttünk egy ötletekben kifogyhatatlan, voltaképpen kedélyes mesélő alakja. Cseppet sem bánt bennünket, hogy nem ismerjük a szövegek konkrét vonatkozásait, nem érzünk lelkifurdalást amiatt, hogy nem nyílik föl a szemünk egy-egy parabola mélyebb értelmére, nem hiányoljuk a szellemi vezetőt, aki eligazít bennünket a szövegleletek tágabb spirituális összefüggéseit illetően. Örülünk, hogy szól a hang, amely magyarul Tandori Dezső ajándéka az olvasónak; néhány apró (csak olykor értelemzavaró) melléfogástól, figyelemkihagyástól eltekintve tökéletes művészi produkció.

Nemrégiben egy társaságban fölmerült, hogy - a zenével, a képzőművészettel és a lírával szemben - a próza az egyetlen olyan alkotásforma, amelyet nem lehet tanítani, mert nincsenek megszabható formai kritériumai vagy világosan előírható tartalmi alkotóelemei. Azokat újra és újra meg kell teremteni. Nemcsak az itt következő, kötetbeli mondat - "Sosem tudtam meg a szabályt" -, Kafka egész életműve ezt látszik igazolni.

Halasi Zoltán

(Cartaphilus Kiadó, 2001, 101 oldal, 300 Ft)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2002/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...