Könyv: Titokember (Otto Friedrich: Glenn Gould)

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2002/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Zseni - ez a meghatározás mára kiment a divatból. 19. századi ízű szó, túlteng benne a pátosz. Sokan nem is tudják, mit jelent: összetévesztik a sztárral. Pedig a sztár többnyire nem zseni, és a zseni többnyire nem sztár. A sztárt csinálják, a zseni születik. Ha egy tizenévesnek kellene elmondanom, mi a zseni, talán épp Glenn Gouldról beszélnék: az utolsó zsenik egyikéről.

Zseni - ez a meghatározás mára kiment a divatból. 19. századi ízű szó, túlteng benne a pátosz. Sokan nem is tudják, mit jelent: összetévesztik a sztárral. Pedig a sztár többnyire nem zseni, és a zseni többnyire nem sztár. A sztárt csinálják, a zseni születik. Ha egy tizenévesnek kellene elmondanom, mi a zseni, talán épp Glenn Gouldról beszélnék: az utolsó zsenik egyikéről.Ez a kanadai zongoraművész (1932-1982) olyasmit hozott a zenei interpretáció történetébe, amit az korábban nem ismert. Kibékíthetetlennek látszó ellentéteket házasított össze, de nem valamiféle langymeleg "szintézis" szellemében, hanem úgy, hogy az ellentét ellentét maradt, alkotóelemei továbbra is taszították egymást, közösen teremtve meg az előadás hasonlíthatatlan feszültségét. A legszikárabb puritánság és a legrafináltabb érzékiség egyszerre volt jelen Gould frazeálásában és zongorahangjában, mint ahogyan a legelvontabb intellektuális fegyelem és a legelemibb emóció is egyszerre hatott benne. Ez a Janus-arc volt játékának egyik alapvető jellegzetessége. Kristályosan tiszta dallamrajzú és eszményien világos formálású zenélés, amely mindig előtérbe állította a kompozíció szerkezetét, felszínre segítve a polifónia belső mozgásait. Feszesen pergő, ám egyszersmind rugalmas ritmus, és sohasem hallott, meghökkentően eredeti olvasatok: a tempók, a dinamika, a hangsúlyok merész újraértelmezései, amelyek

néha egyetlen mozdulattal söpörték le

az asztalról a "hagyomány" évtizedek vagy évszázadok óta féltve őrzött porcelánját. Ráadásul Gould mellékesen egyike volt a legutolsó nagy virtuózoknak is, de a hangszeres akrobatika fitogtatása nélkül, a szó liszti, rachmaninovi értelmében vett reprezentatív bravúr mellőzésével. A magyar zenehallgató különös hálával gondolhat rá: zongorajátéka és zenei szemlélete bő harminc esztendővel ezelőtt meghatározó hatást gyakorolt a pályakezdő Kocsis Zoltán és Schiff András fejlődésére. Ezt nem csak a két muzsikus nyilatkozataiból tudjuk, tanúsítja akkori felvételeik számos jellegzetessége is.

Ez volt tehát Glenn Gould? Ez - és nem csak ez. Aki elolvassa az amerikai újságíró, Otto Friedrich 1988-ban befejezett, s most Sárközy Elga fordításában magyarul is megjelent életrajzát, pontosnak találja majd a címet és az alcímet: Glenn Gould - változatok egy életre. A kötet tizenhat fejezete, különféle témaköröket boncolgatva, valóban változatokat sorakoztat fel, variációkat, amelyeknek alaptémájával, Glenn Goulddal mégsem találkozunk. Mintha a szerző maga is hozzászólna a "kit nevezünk zseninek" vitájához: zseni az, akinek életét a legapróbb részletekig feldolgozhatod, őt magát mégsem ismerheted meg soha. Levélrészleteket, interjúkat és kritikákat olvasunk, gondosan mérlegelt adatok, jól kiválasztott dokumentumok tömegéből áll össze pontosan és plasztikusan a pályakép, megszólalnak a családtagok, muzsikuspartnerek, munkatársak, rajongók. Minden részlet tiszta és világos: tudjuk, Gould mikor, mennyit és hogyan aludt, milyen gyógyszereket szedett, mit evett, hogyan levelezett és telefonált, mit gondolt Istenről és az állatokról, Leonard Bernsteinről és Barbra Streisandról, kézhez kapjuk képzelt és valódi betegségeinek listáját, ám valami rejtélyes okból

a főhős mégis titokzatos és megismerhetetlen marad

Mint a síkos testű angolna, minduntalan kicsúszik a kezünkből. Miközben folyton látjuk, mégis olyan érzésünk támad, mintha örökké bujkálna előlünk. Nem a könyv hibája ez, sőt nem is hiba. Ez a zseni természetrajza.

Otto Friedrich kötetének egyik fő tanulsága, hogy Glenn Gould olyan volt, mint a művészete: ellentmondásokkal teli. Szeretet és elismerés után sóvárgott, ám ő maga szinte semmilyen emberi lényhez nem kötődött találkozásokkal zsúfolt élete során. Páratlan zenei éleslátás jellemezte, ám zavaros elméleteiben szűklátókörűen csepülte Mozartot, Beethovent, Lisztet, lenézte a romantikusok többségét, nem értette meg Debussyt és Ravelt, Stravinskyt és Bartókot. Tele volt közlésvággyal, ám 31 évesen végleg visszavonult a koncertezéstől. Puritánnak nevezte magát, ám lelkesen spekulált a tőzsdén. Balesettől rettegve egy idő után többé nem volt hajlandó repülőgépre ülni, kocsijával azonban vakmerően száguldozott a sztrádán, lábát keresztbe téve és fél kézzel az autórádióból bömbölő zenét vezényelve. Hipochonderként folyvást testműködéseit figyelte, mindentől féltve egészségét, ám a lehető legegészségtelenebbül élt. Egy életen át fázott: nyáron is sálban-sapkában, kesztyűben és kabátban járt, koncertek előtt pedig forró vízben áztatta kihűlt kezét - ám eközben "Észak eszméjének" szerelmeseként rajongott a sarkvidékért.

Az olvasó talán már az első száz oldal után levonja a tanulságot:

ez a fickó komplett őrült volt

Ez persze bizonyos szempontból igaz is. De hát ki állíthatja, hogy a művészet normális tevékenység? Az életrajzíró empátiája alkalmas arra, hogy érzékeltesse: mindaz, amit Glenn Gould esetében különcségek, paranoid vagy hisztérikus vonások sokaságaként érzékelünk, rendszert alkot, és úgyszólván a zongoraművész életfeltétele. Sőt nem csak a zongoraművészé: Gould a pódiumról visszavonulva, élete hátralévő közel húsz esztendejében nem csupán hanglemezfelvételek készítésével töltötte idejét, de kiteljesedtek egyéb tevékenységei is, amelyeket a zongorázáshoz hasonló szenvedéllyel és feltétlen odaadással művelt. Tanulmányokat írt, zenét - filmzenéket is - komponált, tévéfilmeket és rádiójátékokat alkotott, vezényelt. Fogalmazhatunk úgy is: játszott, szakadatlanul. De úgy is mondhatnánk: megformálta az életét.

És talán, tudtán kívül, a halálát is. Utolsó jelentős művészi megmozdulásával mintha egy hibátlanul működő kompozíciós ösztönnek engedelmeskedett volna: 1981 tavaszán ismét lemezre rögzítette 1955-ös pályakezdése legendássá vált hangfelvétel-remeklésének tárgyát, Johann Sebastian Bach Goldberg-variációit, s ezzel lekerekítette a formát, visszatért a kezdetekhez. Idén októberben lesz húsz éve, hogy agyvérzésben meghalt.

Csengery Kristóf

Európa Könyvkiadó, 2002; 543 oldal, 2800 Ft

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2002/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...