Könyv: Világ mozi (Vágvölgyi B. András: Neondélibáb)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Van egy érzés. Finom kis borzongás. Ne mondják, hogy csak emlék, hogy utoljára kiskamaszként élték át! Visszajár az. A moziból kifelé (volt) tapasztalható, az a jó benne, azon túl, hogy jó, hogy különösebb erőlködés nélkül észrevehető másokon, falkamelegséggel is bódít. Jön ki a gyerek, mindenre képes és szép, legyőzi mi ellene kel, és valaki annyira szereti, ahogy még senkit senki se, és ez könnyű, olyan csodálatosan könnyű. Másokon fölismerni e röpke állapotot, mondom, egyszerű: tekintet, amit Rejtő felhős mélabúként ír le, karmozgás, mi az általánostól annyiban tér el, hogy párhuzamos: együtt leng a jobb a ballal, mint egyébként soha. Még annyira sem kitartható, mint az orgazmus, és késleltetni se lehet: jön, ha mész. A felnőttek bírják a kocsiig a vetítőtől, de ott kitör, ha mindenáron képesíteni kell, ilyenkor olyanok vagytok, mint John Travolta a Ponyvaregényben, miután arcába tolta a mexikói specialitást. A kormány pilleként forog, a motor harap, akár a vadállat, körben behúzott nyakú mazsolák.

Van egy érzés. Finom kis borzongás. Ne mondják, hogy csak emlék, hogy utoljára kiskamaszként élték át! Visszajár az. A moziból kifelé (volt) tapasztalható, az a jó benne, azon túl, hogy jó, hogy különösebb erőlködés nélkül észrevehető másokon, falkamelegséggel is bódít. Jön ki a gyerek, mindenre képes és szép, legyőzi mi ellene kel, és valaki annyira szereti, ahogy még senkit senki se, és ez könnyű, olyan csodálatosan könnyű. Másokon fölismerni e röpke állapotot, mondom, egyszerű: tekintet, amit Rejtő felhős mélabúként ír le, karmozgás, mi az általánostól annyiban tér el, hogy párhuzamos: együtt leng a jobb a ballal, mint egyébként soha. Még annyira sem kitartható, mint az orgazmus, és késleltetni se lehet: jön, ha mész. A felnőttek bírják a kocsiig a vetítőtől, de ott kitör, ha mindenáron képesíteni kell, ilyenkor olyanok vagytok, mint John Travolta a Ponyvaregényben, miután arcába tolta a mexikói specialitást. A kormány pilleként forog, a motor harap, akár a vadállat, körben behúzott nyakú mazsolák.

A könyv, amiről beszélünk, szemben azzal, amit mondtam, hosszan tartja ki ezt a másállapotot, konkrétan ától cettig, igaz alig több mint százhúsz oldal. Mondhatnánk: gyerekség, de a vak is látná, irigység beszél belőlünk. Mondjuk kérdőn! Gyerekség? Megint egy úgymaradásemlékmű került elénk? Első ránézésre ez valós veszély. S föltárását Vágvölgyi pimasz, mert alig is álcázott csapdái nehezítik.

Ennyit mindenképpen el kellett mondanom, a kötelező rizsa előtt, tán így kitetszik: valamiért valóban fontos nekem. Ami a császáré, azt úgy is megette a fene: Vágvölgyi B. András, a Magyar Narancs (ez az az újság) elindítója, sokáig főszerkesztője, ma is egy közülünk, mondandóiért máshol is becsült, most volt olyan rendes, és nem sajtópublikációit söpörte kötetbe. Menjen mindenki a fenébe, ha baráti gesztust orront, ugyanakkor rögtön megbocsátok: nem istentől elrugaszkodott fikció egy olyan ország, ahol ilyesmire épül az irodalmi közcsevely. Hagyjuk, a csapdáknál tartottam.

Vágvölgyi prepotenciája csak a legnagyobbakkal mérhető, úgy tesz, mintha ő lenne Fenyő Miklós, leiratát előszóval nyitja. Itt az úgynevezett B moziról osztja az észt, ránk, de inkább saját magára enged egy finoman szólva is necces legendáriumot, ahogy csak ő tudja (rajta kívül legfeljebb Tamás Gáspár Miklós), a szükséges jegyzetapparátussal.

Senkit nem szólhatok meg, ha elhiszi neki, hogy a B movie valami nagy és csuda dolog, ami nélkül nincs nouvelle vague meg friss kenyér. Hát, persze. B movie nélkül maximum kereskedelmi televíziózás nem lenne, de inkább lenne az is. A B movie az, amit a Szív Tv nyomat, ha tetszik: az, amit a cigány húz, Fenyőség. Ez a nevezett Miklós, csőnadrág és hegyes cipő, a Kedilekkben agyba-főbe nyomják a dumát: hipp és hopp, afféle Csilicsala bácsiként hazudott egy világot úgy, hogy jó volt hallgatni. Ez szép teljesítmény: én mondjuk bírom. Ne nyalják be Vágvölgyinek, hogy efféle babérokra játszik, csak azért, mert megszámolható darab (9) bémozinak látszó tárgyat vezet elő változó terjedelemben, a megtévesztés olyan további patronjait sütögetve, mint a műfaji címkézés. Azt mondja new jack, western, indie, f-noir meg ami még eszébe jut, partizánfilm.

Nekem még az is belefér, hogy így is gondolja (persze nem). Nem kell megkapaszkodni: fenéket írt a szerző ide kilenc filmet, egyet se. Ez egy darab. Egy könyv.

Egy regény, hogy másnak mutatja magát a megszólalásig? Volt már ilyen. Nem is akármilyen.

De most (pláne a szerző életművét kicsit is ismerők) tényleg kapaszkodjanak meg: a könyv, amiről beszélünk, még csak nem is énregény, noha kétségtelenül egyes szám első személyűnek indul, csak nem mutatja, s ez veszélyes vállalat, könnyen maga alá temet mindenkit (kivált szerzőt).

Teljesen nyilvánvaló, hogy hol a pont, ahol az író észreveszi, hogy elbeszélése már nem saját magáról szól: a címadó őrület közepe táján, amikor a primér áthallások könnyű csónakán evez röhögve. Hogyan látott engem a kor. A korom azon része, mely a kilencvenes évekre esett: korrajz hátulnézetből, onnan, ahol nincs mód kozmetikázni, ahol hiába cserélgeti az ember a szűrőt, csak ugyanazt látni. Hogy antifilm lenne, az azért túlzás: regény, mely regényként mutatja a tárgyát (egy kort, s örökmozgó rekvizitjeit), de olyan érzést kelt, mintha film lenne.

Mintha látnánk.

Turcsányi Sándor

JAK Füzetek, 1400 Ft

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...