Koreai filmhét: Mintavétel

szerző
Tosoki Gyula
publikálva
1997/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeptember 11-17. között rendezték meg Budapesten a kortárs koreai filmek hetét. A mérsékelt hírverés ellenére csaknem végig telt házzal, ami még akkor is derék, ha számításba vesszük, hogy az eseménynek a főváros egyik legkisebb mozija, a Hunnia adott otthont, illetve hogy a nézők közel fele az itteni koreai kolónia tagjaiból verbuválódott.

Szeptember 11-17. között rendezték meg Budapesten a kortárs koreai filmek hetét. A mérsékelt hírverés ellenére csaknem végig telt házzal, ami még akkor is derék, ha számításba vesszük, hogy az eseménynek a főváros egyik legkisebb mozija, a Hunnia adott otthont, illetve hogy a nézők közel fele az itteni koreai kolónia tagjaiból verbuválódott.

A nagyobb budapesti art kinók mellett, a surranópályán, a Hunnia is korrekt kis fesztiválmozivá nőtte ki magát. Volt itt pár éve Szarajevó, tavaly Sundance, aztán meleg filmek fesztiválja, most szeptember 27-től öt napon át iráni filmeket terítenek, lesz miről beszélni. Családias hangulat, afféle házimozi-érzés, az emeleten pedig a város egyik legjobb teázója. Ha a vetítőben véletlenül nem, itt garantált a katarzis.

Ezúttal tehát koreai filmek, öt rendező hat munkája. Van mit pótolni. Távol-keleti mozi? Egy-két elszánt filmrajongón kívül fehér folt legtöbbünk előtt. Japán, Hongkong, esetleg Kína és India jut eszünkbe, pedig jó néhány ország van még a térségben, ahol nyomják az ipart. Például a Koreai Köztársaságban, tehát Délen. És ott aztán tényleg, volt időszak, a 60-as, 70-es évek fordulója, amikor több mint kétszáz (!) moziforgalmazásra szánt filmet hoztak ki évente, mostanában, a konjunktúra függvényében, úgy hatvanat-százat, ami még mindig szép szám ily aprócska ország esetében, szóval lehetett miből válogatni.

A Hunniában vetített művek, egyetlen kivétellel, a 90-es években készültek, országukban sikeres mind, kaszáltak rendesen a helyi fesztiválokon és mozipénztárakban. A koreai filmipar, ha nem is oly mértékben, mint mondjuk az indiai, a hazai piacra dolgozik, a rendezők és producerek elsősorban a koreai közönség igényeit tartják szem előtt, az export jó esetben is csak másod- vagy harmadlagos jelentőségű. Az ismert politikai okok mellett ezért sem találkozhattunk eddig koreai filmekkel a magyar mozikban.

Miről szólnak ezek a filmek? Férfi és nő, falu és város, értelmiségi és proletár ütközik, ismerős témák mifelénk is. A hősök javarészt értelmiségiek: írók, színészek, rendezők, de akad köztük zeneszerző vagy templomi karmester is. Nem tudni, a válogatók elfogultsága okán-e, de a tematika viszonylag szegényes, a vetített művek kétharmada a szerelemről szól - több-kevesebb sikerrel.

A már vagy tucatnyi filmet rendezett Bea Csang-Ho kevesebbel: Lépcső a mennyországba (1991) című munkája meglehetős öreguras tempóban készült. A cukormázas történet - a világszép királynő a rusnya békát választja, de az ettől nem válik herceggé, megmarad annak, ami - banalitásánál csak előadásmódja affektáltabb. A zárókép pedig egyenesen tragikus, ilyen, Hollywood legelvetemültebb iparosainak ízlését is überelő, szirupos happy enddel én még nem találkoztam.

Magamban temetném is a rendezőt, ha nem láthattam volna egy korábbi munkáját is. A középpontban ezúttal is a szerelem áll, Csang-Ho, úgy tűnik, a téma megszállottja (legutolsó, tavaly forgatott filmjének, jellemző módon, Love Story a címe), az Ifjúságunk édes napjai (1987) azonban a tárgy elővezetését tekintve nagyon messze áll a Lépcső... pállott szentimentalizmusától, itt a melodrámába tévelyedő jelenetek ízetlenségét legalább sziporkázó humor oldja. Hogy ez jól működjék, ahhoz persze szükség van egy pazar színészi alakításra. Utóbbiért Ahn Sung-Ki szavatol, a koreai film Cserhalmija lehet ő, a Hunniában bemutatott művekből négyben domborított főszerepet, igen meggyőzően. Az Ifjúságunk édes napjai szimpla szerelmi történet egy csetlő-botló ficerével és persze a vágy titokzatos tárgyával a főbb szerepekben. Hőse éveket vár az imádott nőre, s bár áldozata végül is megtermi gyümölcsét, a happy end ezúttal legalábbis kétséges.

Li Mjung-Sei az újabb koreai film ifjú titánja. Szerelmem, feleségem (1991) című munkája friss hangvételű, invenciógazdag. A rendező előtt feltehetően az Ifjúságunk édes napjai állhatott mintaként, filmje címét épp Bea Csang-Ho munkájából kölcsönözte. Fiatalos lendület, vitriolos humor, a comics eszközeinek leleményes használata, rendben van a dolog. A Szerelmem, feleségem helyenként burleszkbe hajló, érdekes film, még akkor is, ha az utolsó harmadára némileg kiapad a rendező muníciója.

Amilyen újszerű Li Mjung-Sei munkája, annyira semmitmondó Kim Ho-Sun megtörtént eseményeket feldolgozó, a 20-as évek egyik jeles koreai szüfrazsettjéről szóló Hattyúdala (1991). Középszerű melodráma az Egy szál harangvirág dallamára hangszerelve.

A középfajú vagy annál egy-két fokkal jobb opusok után a koreai film doyenje, a hatvanadik évén és tizenötödik filmjén túl lévő Im Kwon-Taek Ünnep (1996) című alkotása valóságos ünnep volt, a filmhét legszínvonalasabb darabja. A legkoreaibb film a szemlén, többet tudhattunk meg belőle az országról és lakóiról, mint az összes többiből együttvéve. Már a cím is meglepő, az Ünnep ugyanis egy temetés története. A szertartást aprólékos részletességgel bemutató, kisrealista epizódokkal megtűzdelt játékfilm fikció és dokumentarizmus finom arányérzékkel megkomponált bravúros elegye. Már csak ezért az egyetlen filmért is megérte.

Tosoki Gyula

szerző
Tosoki Gyula
publikálva
1997/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...