Laktanyajazz: A 15 éves Hot Jazz Band

  • -sissova -
  • 2000. május 18.

Zene

Már vagy egy éve, hogy utoljára jártam a szent falak között, de itt minden megbízhatóan ugyanaz. A mennyezet szecessziós levéldíszítése pazar, Virág úr változatlanul ott ül a bal oldali sorokban, a sorok pedig szűkek, nem tudom keresztbe tenni a lábam. A műsor viszont kissé eltért a megszokott klasszikustól. Egy általában szórakoztatóipari egységekben játszó, nagy törzsrajongó táborral rendelkező jazz-zenekar ünnepelt, harmincas évekbeli New Orleans-i, valamint század eleji magyar filmszvinget játszva és bendzsóval szentségtelenítve meg az öreg termet. Mindezt telt ház előtt. A bendzsót magam sem kedvelem túlságosan, de a szordínós trombitavirtuóz Bényei Tamás és zenekara, különös tekintettel a basszusszekcióra és az ütősre, aki még mosófán is reszelt egyet, belopta magát a szívembe. Teljesen úgy éreztem magam, mint ha egy elit kaszárnyában lennék a II. világháború kezdetén, és zenével meg vadkacsákkal ünnepelnénk a berepülőpilótákat. A zenekari tagok habitusa is a boldog békeévek végére emlékeztetett, de ugyanakkor megvolt az a fílingje, hogy az efféle zenére át lehet szvingelni bármilyen háborút. Bényei szabályos kiselőadásokat tartott a számok között, elmesélve az 1985-ben történetesen pont egy laktanyában megalakult zenekara történetét, de voltak viccek is, sűrűn felidézték Joe Murányit, Duke Ellingtont és azt a korszakukat, amikor karhatalom vitte el őket utcazenélésért az 1989/III. sz. rendelet értelmében. A számok és a szólók közötti hatalmas ovációkból kiderült, hogy Siófoktól Dunakesziig jelen van a család, a szponzorok és a rajongók egyaránt. Minden egykori tagjukat, kit Párizsból, kit újabb gyümölcsöző hivatása mellől, meghívtak jammelni egy-egy szám erejéig. Még az egykori zenetanár, Apáti János is lenyomott valami tapsoltatós örökzöldet a Zeneakadémia komor zongoráján.

Koncert

- Zeneakadémia

Már vagy egy éve, hogy utoljára jártam a szent falak között, de itt minden megbízhatóan ugyanaz. A mennyezet szecessziós levéldíszítése pazar, Virág úr változatlanul ott ül a bal oldali sorokban, a sorok pedig szűkek, nem tudom keresztbe tenni a lábam. A műsor viszont kissé eltért a megszokott klasszikustól. Egy általában szórakoztatóipari egységekben játszó, nagy törzsrajongó táborral rendelkező jazz-zenekar ünnepelt, harmincas évekbeli New Orleans-i, valamint század eleji magyar filmszvinget játszva és bendzsóval szentségtelenítve meg az öreg termet. Mindezt telt ház előtt. A bendzsót magam sem kedvelem túlságosan, de a szordínós trombitavirtuóz Bényei Tamás és zenekara, különös tekintettel a basszusszekcióra és az ütősre, aki még mosófán is reszelt egyet, belopta magát a szívembe. Teljesen úgy éreztem magam, mint ha egy elit kaszárnyában lennék a II. világháború kezdetén, és zenével meg vadkacsákkal ünnepelnénk a berepülőpilótákat. A zenekari tagok habitusa is a boldog békeévek végére emlékeztetett, de ugyanakkor megvolt az a fílingje, hogy az efféle zenére át lehet szvingelni bármilyen háborút. Bényei szabályos kiselőadásokat tartott a számok között, elmesélve az 1985-ben történetesen pont egy laktanyában megalakult zenekara történetét, de voltak viccek is, sűrűn felidézték Joe Murányit, Duke Ellingtont és azt a korszakukat, amikor karhatalom vitte el őket utcazenélésért az 1989/III. sz. rendelet értelmében. A számok és a szólók közötti hatalmas ovációkból kiderült, hogy Siófoktól Dunakesziig jelen van a család, a szponzorok és a rajongók egyaránt. Minden egykori tagjukat, kit Párizsból, kit újabb gyümölcsöző hivatása mellől, meghívtak jammelni egy-egy szám erejéig. Még az egykori zenetanár, Apáti János is lenyomott valami tapsoltatós örökzöldet a Zeneakadémia komor zongoráján.

I´ve Got Freedom, Szomorú vasárnap, A bankban nincsen betétem és így tovább. Volt minden. Bényei angolul és magyarul is abban az észak-dunántúli dialektusban tombolt, amit úgy szerettünk Jávor Páltól is.

-sissova -

Figyelmébe ajánljuk