"Smicisapkás szénlehordó, szemüveges álgengszter, mongol proletár orkánnal, nagyméretű holland házaspár, hermafrodita tanuló, gusztustalan jampi, kínai rusnya, bajor újfasiszta, horrorfigura szederjes orral, ballonkabátos autótolvaj, napszemüveges bige, tini virgo intakta fülhallgatóval" - részletek Hajas Tibor 1976-os Öndivatbemutató című filmjének snittlistájából. A Dunaújvárosban látható film az egyetlen magyar alkotás az Erste Bank gyűjteményében (mintegy leképezve képzőművészetünk szegényes nemzetközi elismertségét is), abban a kelet-közép-európai régió hatvanas-hetvenes évekbeli, konceptuális művészetét felölelő anyagban, melynek fedezetét - hasonlóan a Raiffeisen és a Volksbank kulturális reprezentációjához - nem mega- és gigakiállítások szponzorálására szórták el, hanem a kortárs képzőművészet támogatására, bemutatására vagy megőrzésére fordították. A 2004-ben létrehozott gyűjteményből válogatott anyagot a kiállításkoncepciónak megfelelően a Kortárs Művészeti Intézet kurátorai szerencsére kiegészítették több magyar alkotó művével, így világossá válik, hogy a külföldön negligált lokális művészi teljesítmények igenis részei a globális tendenciáknak.
Hajas filmje nemcsak a kiállítás legjobb műve, hanem összesűrűsödnek benne azok a kérdések, amelyek a kurátorok szerint a "művészet terére", másként a privát és a nyilvános tér viszonyára vonatkoznak. A Moszkva téren felvett, állóképekből felépülő filmben Hajas kiszakított a nagy egészből egy kis térrészletet, s a kamera elé álló embereket arra instruálta, hogy nem önmagukat, hanem vágyaikat képviseljék ("Legyen a megjelenése esemény" vagy "Valósítsa meg a saját magáról alkotott képet"), úgy pózoljanak, mint önnön individuális mitológiájuk manökenjei. Legyenek mások, eredetiek - s mindezt tegyék egy egyszerre művi és mégis valóságos környezetben, miközben a képekhez később csatolt, gyakran kritikus narrációk ("Ön nem elég izgalmas", "Ön nem egyedi és nem tipikus") csak fokozzák a már amúgy is elidegenített filmi valóság hamisságát. Mi a határ a magánszféra és a köztér között, miként befolyásolja a pszeudovalóság a valóságot, mennyiben hathat egy művészi akció a körülötte folyó hétköznapi eseményekre? Ion Grigorescu fotósorozatán egy megrendezett "spontán" választási gyűlés résztvevői (a zavart tömeg és a titkosrendőrség emberei) látszanak, Jirí Kovanda dokumentált, de a járókelők számára egyszerű utcai balesetnek tűnő "összeütközési akciókat" hajtott végre, Pawel Althemer saját készítésű űrhajósruhában sétált végig egy városon, miközben az utcai életet videokamerával rögzítette, s a felvételek a hátán hurcolt tévéképernyőn azonnal megjelentek.
Van-e határ a művészet és az élet között? Tekinthetjük-e testművészeknek a Hajas kamerája előtt álldogáló embereket? Tomoslav Gotovac meztelenül rohangált Belgrád utcáin, Valie Export harisnyakötőt tetovált a combjára - body artról vagy egyszerű feltűnési vágyról beszélhetünk? A művészettörténet szerint egyértelmű a válasz, hiszen az alkotók részéről művészetként definiált testakciókat kanonizálta, és beemelte a múzeumok és kiállítóhelyek kontextusába.
Egyszerűbb dönteni abban az esetben, ha a művek mintegy metanyelvi szinten magára a művészetre vagy a műtárgypiac jellegzetességeire reflektálnak - mint Hajas "ellen-dokumentumfilmje" a tényfeltáró filmes műfajra, az IRWIN csoport akciója Malevics művészetén keresztül a szovjet társadalmi valóságra (A Fekete négyzet a Vörös téren), Heimo Zoberning földön fekvő farostlemeze a minimalista szobrászat esztétizálására, vagy Mladen Stilinovic rózsaszínű képei a vörös szín ideológiailag terhelt szimbolikájára.
Míg itt szó szerinti értelemben eredeti művekről van szó, a kiállítás legérdekesebb kérdése éppen egy adott mű kontextusának megváltoztatásáról, az eredeti, múltbéli állapot és a jelen viszonyáról szól. (Ennek alesete, ha ugyanazt az unikálisnak tételezett alkotást egy időben több helyen is bemutatják. Július Koller itt is látható U.F.O. képei a LuMu május 28-án bezárt Fluxus East kiállításán, míg Sanja Ivekovic a maszturbációimitációt egy politikai eseménnyel ötvöző fotói a bécsi Thyssen-Bornemisza Kortárs Gyűjtemény tárlatán is szerepelnek.) Beszélhetünk-e ugyanarról a műről, amikor Szentjóby Tamás 33 évvel később megismétli a Kizárásgyakorlat című, elsősorban az akkori társadalmi/művészi helyzetre reflektáló, a korszak jellegzetes nyelvén megfogalmazott akcióját? Hogyan viszonyulunk azokhoz a Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeumban kiállított, és 2007-ben rekonstruált/újraalkotott művekhez, mint Erdély Miklós 1970-ben kiállított, Tavalyi hó címmel ellátott termosza, vagy Szentjóby 1965-ben készített Hűlő víz című objektje? Mi a mű lényege? A megvalósítás, vagy az ötlet? S ha ez utóbbi, szükség van egyáltalán eredeti művekre? Ez a kérdés, válasszatok!
Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros, Vasmű út 12., nyitva június 13-ig, vasárnap kivételével 10-18 óráig
