Tavasszal az ismeretlenség homályából bukkant elő a megnyerő nevű Condo Fucks, hogy a nem kevésbé megnyerő című Fuckbookon félórányi egyveleget nyújtson át régi garázsrockdalok punkosan elvadult átirataiból. Hangosan dörömbölő basszussal, sípoló gitárszólókkal kísért Small Faces-, Kinks-, Flamin' Groovies-számokkal ugyan nem lehet fenekestül felforgatni a világot, de a lemez működik, saját tapasztalat, hogy például a hétköznap reggeli újraélesztéshez kiválóan használható. A siker elsősorban az önfeledt, próbatermi hangulatnak köszönhető, nincs lacafacázás, csak jobbnál jobb rock'n'roll témák szoros egymásutánban, érezni, hogy valakik ott a kábelek túlsó végén baromi jól érzik magukat. Nem sokáig maradt titokban az elkövetők személyazonossága: a Yo La Tengo állt a merénylet hátterében, három kedves arcú, középkorú zenész New Jerseyből, akik amúgy főállásban a piacon kapható legkifinomultabb, legérzékenyebb gitárzenéért felelősek immár jó húsz éve.
De az 1993-as Painful óta biztosan. Azóta nem tudnak hibázni, két-három évente menetrendszerűen letesznek az asztalra egy lemezt, amibe rögtön beleszeret az ember, hogy aztán sok-sok újabb szerelem után is izgalommal térjen vissza hozzá, és századszor is örülni tudjon neki. A Velvet Underground legbágyadtabb pillanatait a Sonic Youth gitárnyüstölésével keverik a free jazz és a kísérleti elektronika szabad szellemében. És teszik ezt olyan légies könynyedséggel, hogy minden találkozás felveti a kérdést: hogyan lehetséges energiaválság és mélyszegénység azon a bolygón, ahol ilyen zene születik?
Mintha mindig ugyanazt csinálnák, de ravasz módon mindig kicsit másképpen, a hangszerelés minden lemezen más, hol elektronikusabb, hol gitárpoposabb, esetleg vonósok, fúvósok színesítik, mint legutóbb. Az idei lemez, a Popular Songs elsőre éppen jellegtelenségével hívja fel magára a figyelmet. Kellemesen morajló, melankolikus gitárzajjal indul a Yo La Tengo felvezető dalainak kötelező modorában, aminek a Gainsbourg Melody Nelsonjából kölcsönzött pszichedelikus vonósok adnak meglepő ízt. A folytatásban aztán érkeznek a szokásos kedves-csendes dalok, hol a gitáros Ira Kaplan, hol a dobos Georgia Hubley énekével, hol pedig férfi-női hangon egyszerre. A hatvanas évek hangulata dominál, a bugyborékoló orgonával kísért, táncosabb ritmikájú számok akár egy Austin Powers-filmbe is beférnének.
A végére marad a meglepetés, az eddig jó-jó, de semmi különös lemez valósággal újjászületik az utolsó három hosszú szám harmincöt perce alatt. Mintha egy másik lemezt hallanánk: az első tétel lankásan ereszkedő énekdallama tíz percen át ismétlődik, majd átadja a helyét egy kevésbé megfogható akusztikus gitártémának, hogy aztán egy végső, zajosan sípoló dzsemmelésben teljesedjen ki az egész. Egyetlen masszív, végtelen gitárriff kavarog, lehet, hogy elég lenne belőle három perc, de akkor nem lenne ennyire masszív és ennyire végtelen.
Mindkét lemez Matador, 2009. A Yo La Tengo november 26-án a bécsi Arenában koncertezik.
