Mindenki Al Green akar lenni - bosszankodik Alan Sparhawk a Low új, megjelenés előtt álló lemezén. Naná, hogy mindenki szeretne egyszerre baromi szexi és mélyen érzelmes lenni. Nem világos, hogy kikre neheztel emiatt a panaszkodásra amúgy is hajlamos Sparhawk, de nekem mindenesetre eszembe juttatott két fontos idei lemezt, amelyekről eddig nem ejtettünk szót. Minél tovább rágódtam ezen, annál jobban zavart a mulasztás, ezért nem a Low lemeze kerül most terítékre, morogjon csak Alan Sparhawk nyugodtan.
A dance-színteret maguk mögött hagyó, énekes-dalszerzővé átvedlő fiatal technóproducerek lemezeiről lesz szó, két februári megjelenésről. Márpedig két hónap távlatából szólni szinte történelmi megemlékezésnek számít a hetekkel-hónapokkal korábban kiszivárgó letöltések és az amúgy is ijesztően rövid szavatosságú lemezek korában. Különösen megkésett a tájékoztatás, amikor a lemezek egyike az idei év talán legjobban várt albuma szakmai körökben. A szakszerűségnek és a tárgyilagosságnak azonban mindenképp jót tett a késedelem: ez az írás két hónappal ezelőtt egészen másról szólt volna.
Annak a bizonyos várva várt albumnak James Blake a gazdája, a huszonhárom éves londoni dubsteptehetség, aki tavalyi kislemezei révén dédelgetett kedvence lett nemcsak az elektronikus zenei blogoknak, de a komplett brit sajtónak is. A kattogós garázsalapok, a csatornából döngő basszus és a szanaszét vágott vokálminták kötelező hozzávalóiból Blake-nek sikerült valami újat kotyvasztania, a végtagok helyett az agyat mozgató tánczenéje kifelé mutatott a dubstep műfajából. A srácot azonnal kikiáltották a brit elektronikus zene ifjú titánjának, az új Aphex Twinként kezdték emlegetni, és a világ körmét rágva várta az első nagylemezt. Nagy meglepetésre azonban az albumon Blake bágyadt énekes-dalszerzőként mutatkozott be: a tört ritmusok lelassultak, megszelídültek, és a szomorkás dalocskák hátterébe húzódtak. A sufniban hangmintákkal molyoló kamasz hirtelen érzelmes trubadúrrá változott, egyszeriben Thom Yorke lett belőle, és fontoskodó nyilatkozataival csak rontott a helyzeten. Minden ellene szólt tehát, az indie-sztár ambíciók, a Fiest-feldolgozás, de még a helyes, Justin Bieber-es pofija is.
Két hónappal ezelőtt Blake beképzelt fiatal törtető volt a szememben, de a lemez egyre gyakrabban lopakodott be a lejátszómba, és a véleményem kezdett megváltozni. A dísztelen, kopár, legtöbbször zongorára írt dalok főszereplője a rövidke sorokat ismételgető, divatos szokás szerint digitálisan manipulált énekhang. A robothang először elidegenítő hatású, többszöri hallgatásra azonban beépül a morajló, zörgő gépzene szövetébe, szokatlan, új minőséget hozva létre. Mintha Giger biomechanikus tájképei szólalnának meg. Alig történik valami ebben a zenében, de Blake hangszerelése eszköztelenségében is izgalmas. Burial rideg nagyvárosi melankóliáját a soul érzelmességével melegíti fel, az intim közelségből szóló énekhang és a ritkás, szokatlan hangzású zenei háttér különös elegye Arthur Russell World of Echójának álomszerű lebegését idézi.
*
Blake-nek él egy különös lelki társa New Yorkban, Nicolas Jaarnak (képünkön) hívják. Ugyanaz a korosztály, a dance-háttér is egyezik, Jaar is tanult zongorista, és ő is énekel az első nagylemezén, persze digitálisan torzított hangon, még ha nem is olyan sokat, mint londoni kollégája. Jaar nem olyan komolykodó, mint Blake, a Resident Advisor számára készített tavalyi mixében például remekül megfér egymás mellett Alla Pugacsova, Marvin Gaye és a Tinariwen. A Ricardo Villalobos-féle kifinomult, simogató house irányából érkezett varázslatos első nagylemezéről azonban hiányoznak a táncolható ritmusok. Szinte maga a ritmus hiányzik, annyira kába, monoton és lebegős a Space Is Only Noise, mintha víz alatt szólna vagy mély álomban. Képzeljük el, ahogy az Air a Boards of Canadával az Eredet harmadik álomszintjén dzsemmel. A tompa hangkásából időnként előtör egy rafináltan vágott hegedű- vagy szaxofonszóló-montázs, de mindig ügyelve arra, nehogy megzavarja a hallgató álmát.
Jaar megannyi kortársához hasonlóan az információ diktatúrája elől titokzatos magánmitológiába menekül, rejtett igazságok keresésére indulva próbálja elhitetni magával, hogy több is van a világban, mint amiről a Wikipédia szócikkei tájékoztatnak. És persze ő is Arthur Russell-rajongó. Nem véletlen, hogy ez a nemzedék felfedezte magának Russellt, aki mozgalmas és tragikus életével, sokfelé figyelő, úttörő életművével épp egy olyan magánmitológiát hagyott maga után, amilyenről napjaink zenészei álmodnak. Nem Al Green közismert szexepiljére vágynak, hanem a Russell alakját körüllengő opálos titokzatosságra.
Universal, 2011; Circus Company, 2011
