Egészen az ötödik számig kell várni a Campbell-Lanegan-páros harmadik lemezén, hogy végre valami izgalmasabbat hallhassunk. Townes Van Zandt No Place To Fall című klasszikusának feldolgozásához érkezünk el ekkor, amit egyedül a Lanegant ezúttal két dalban helyettesítő Willy Mason viseltes orgánuma alakít figyelemre méltóvá, és ez nem csupán azt jelzi, hogy a koncepció, amire a páros a lemezeit építi, mostanra teljesen kiszámíthatóvá válva kimerült, hanem azt is, hogy már eleve az alapokkal bajok voltak. A félamatőr módon és kétségtelenül nem minden báj nélkül pihegő Isobel Campbell hangja ugyanis olyan, mint a lassú őszi szél: soha, semmiben meg nem zavar, de nem is pattanunk fel miatta az íróasztal mellől, hogy csak vele foglalkozhassunk. Így aztán ezúttal is nagyjából minden terhet Mark Lanegan cipel, aki a szépségesen brutális és még az éveken átívelő heroinfogyasztással sem megkoptatott baritonjával sokat is tesz a közös ügyükért. Csak hát maguk a lecsupaszított, az amerikai folkörökségből nagykanállal merítő, néha (juhar)szirupos vonósokkal túlédesített dalok, amiket viszont (az egyébként skót) Campbell ír meg, túlságosan szimplák és egyformák ahhoz, hogy pusztán egy nagyon jó énekhang sokadszorra is megmenthesse őket. Mindezzel együtt a Hawk egy kiemelkedő dallal zárul: a Latelyben Lanegan egymaga vezeti a gospelkórust, és ennek hallatán csakis azt kívánhatjuk, hogy hat év után most már ne meneküljön se Campbellhez, se a Queens Of The Stone Age-hez, a Soulsavershöz vagy Greg Dullihoz, hanem tényleg veselkedjen neki hetedik, életében először színjózanon elkészítendő szólólemezének.
Jenny Lewis (képünkön), a 2000-es évek közepén édes-bájos indie-rockkal taroló amerikai Rilo Kiley egykori, immár évek óta stabil zenekar nélkül tevékenykedő arca és a tradicionális énekes-dalszerzőként megismert Jonathan Rice napokban megjelent első közös lemezén Campbellékéhez képest megfordulnak az erőviszonyok. Itt egyértelműen a férfihősnek kell tepernie ahhoz, hogy szuggesztivitásban beérje üde és fényes hangján hol finoman pimasz, hol fesztelen, szinte csevegős stílben daloló barátnőjét, és bár ez csak néha-néha sikerül neki, ez a két hang vitán felül nagyon jól működik egymás társaságában. A fiú-lány párosokra épülő duettlemezek korát éljük, és e nagy halmazon belül Jenny és Johnny munkája ugyanúgy a napfényes nyári hetekre-hónapokra kitalált indie-pophoz sorolható, mint a múlt heti számunk Visszhang rovatában tárgyalt Best Coast-album. Csak míg a Best Coastban beszíva videojátékozó, a zenében egy kis zajt azért feltétlenül igénylő kora huszonévesek zenélnek, addig az I'm Having Fun Now-t álmodozásra már kevésbé hajlamos, higgadtabb harmincasok írták. A dalok ennek megfelelően puhák és visszafogottan melankolikusak - az akusztikus vagy épp csak szolidan túlvezérelt gitárok diszkrét alapozása felett kényelmesen elterpeszkedhetnek a hetvenes évek szoft rádiórockjától és -popjától ihletett énekdallamok. Elsőre félelmetesen langyosnak tűnik az egész, aztán viszont arra muszáj rájönni, hogy voltaképp az összes szám tisztességesen, kerekre formázva megírt darab, tele üde, erőlködés nélkül kanyarított, elég klassz melódiával. Noha a pehelysúlyból semmiképp sem pakolnánk át más kategóriába, ez a lemez egy-két körrel még azelőtt megszerethető, hogy beleunnánk.
V2, 2010; Warner, 2010
