Lemez: A hangok Eötvöse (Eötvös Péter: Vocal Works)

szerző
Csont András
publikálva
2001/11. (03. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Akkor hát mi a zeneszerzés célja? Természetesen az ember nem célokkal, hanem hangokkal foglalkozik. De a válasz paradox is lehet: egy célelvű céltalanság vagy egy céltalan játék a cél. Noha e játék az élet igenlése. Nem azzal kísérletezik, hogy rendet teremtsen a káoszból, nem is a teremtés jobbítására sarkall, hanem ráébreszt az életünkre, amely nagyon szép,

"Akkor hát mi a zeneszerzés célja? Természetesen az ember nem célokkal, hanem hangokkal foglalkozik. De a válasz paradox is lehet: egy célelvű céltalanság vagy egy céltalan játék a cél. Noha e játék az élet igenlése. Nem azzal kísérletezik, hogy rendet teremtsen a káoszból, nem is a teremtés jobbítására sarkall, hanem ráébreszt az életünkre, amely nagyon szép, ha értelmünket és a vágyainkat kiiktatjuk az útjából, és hagyjuk, hogy az élet az legyen, ami." (John Cage)Azene története felfogható úgy is, mint a zenei hang fogalmának átalakulása, mint e fogalom kiterjesztésének története. Hogy mi számít zenei hangnak, az többek közt bizonyára a zenei kánon függvénye. Az 1300 táján működött francia Johannes de Grocheo Theoria című alapvető zenetudományi művében fölidézi Pythagoras történetét. E szerint a nagy görögöt "mintegy isteni sugallat vezette el egy kovácsműhelyhez. Ott a kalapácsütések csodálatos harmóniájának hallatán bement, megcseréltette a kovács kezében a kalapácsokat, és ekkor belátta, hogy az összhangzást nem az ütőerő nagysága okozza." Nyilvánvaló, hogy Pythagoras ekkor zenei hangnak tekintette a kalapácsok zörejét. Sok időnek kellett eltelnie, hogy ez ismét így legyen.

A pillanat nagyjából az európai romantika korszakában jött el. Wagner A Rajna kincse című operájában Wotan és Loge, a két finomkodó isten alászáll a nibelungok föld alatti birodalmába. Fékeveszett tempójú kovácsolás zaja fogadja őket; Wagner jól hangolt kalapácsokat használt a törpék munkájának érzékeltetésére. Ez az eljárás a kiterjesztés egyik irányának előfutára:

minden zenei hang lehet,

még a zörejek is, ám beillesztve a hagyományos zenei hangok rendjébe. A másik irány a csend felé vezet, ekkor a kiterjesztés oly mérvű, hogy semmi sem zenei hang, hiszen csend van. Vagy minden zenei hang, hiszen csend van. Ennek iskolapéldája Cage 4´ 33" című "zongoradarabja", amelynek előadása során a játékos a mű címében meg- adott ideig ül egyetlen hang leütése nélkül a zongora előtt: az intenció szerint a terembe beszűrődő zajok, a közönség zörejei stb. adják a mű zenéjét. Látjuk a furcsaságot: szemben a szinte teljes addigi zeneirodalommal, e darab már nem vehető lemezre, csakis élő előadásra alkalmas. És látjuk a másik elemet is, e mű legalább annyira happening, mint zongoradarab.

Eötvös Péter Vocal Works című lemeze úgyszólván végigjárja ezt az általam most roppantul leegyszerűsített folyamatot. A lemez első száma kettős ária, a zeneszerző Három nővér című színpadi művének két terjedelmesebb baritonmonológját foglalja egybe, és teremt ezáltal valamiféle különös kortárs hangversenyáriát. A zene itt hagyományosnak nevezhető, a zenei hangok pontosan rögzíthetők a tradicionális kottaírásban, a megformálás mindenekelőtt az érzelmek-érzések "kifejezésére" irányul. Az utána következő, 1973-ban keletkezett Harakiri című darab legalább annyira happening-performance, mint zenei monológ. A CD-n közreadott 1973-as bonni élő felvételen három réteg különíthető el: a japán szöveget recitáló-éneklő hang, a két shakuhachin (különleges japán fuvolán) megszólaló zenei szólam, továbbá egy favágás hangjai-zörejei, ugyanis az előadás alatt a Yasunari Yamaguchi nevű performer egy tuskót vág apró szilánkokra. Élvezetünk - ha ugyan annak nevezhető egy rituális

öngyilkosság előkészületeinek végigfürkészése

- némiképp csökkentett, hiszen a CD-n nem láthatjuk az eseményeket, amelyek értelmesen aligha különíthetők el a zenétől-zörejektől. A performance-ből most rádiójáték lesz.

A következő darab hangsúlyozottan magyar. A címe Mese, és nem más, mint magyar népmesetöredékek, nyelvi forgácsok egyvelege. Az 1968-ban még Magyarországon koncipiált darabban Eötvös itt irodalmilag is jelentős tettet hajott végre. Elektronikusan eltorzított nyelvi elemek, a mesemondás funkciós toposzai kerülnek egymás mellé; valamiféle szupermese, össz-mese keletkezik ekként, már nem értelmes egész, hanem emlékképszerű töredékek halmaza. Divatosan szólva a szerző dekonstruálja a magyar népmesét. Hódolat ez a nagy magyar népi kultúra, valamint Bartók és Kodály népi eredetű világzenéje iránt; ám az hommage felmutatja azt is - hasonlóan ama radikális fordulathoz, melyet Petri majdnem ugyan- ebben az időben hajtott végre József Attila művészetével kapcsolatban -, hogy e nagy zenekultúra közvetlenül immár folytathatatlan. E szép történet, mint Eötvös műve, "az egyszer volt, hol nem volt..."-tól a "vége van!" felkiáltásig tartott.

A következő szám, az Insetti galanti (1970/89) viszont fölöttébb multikulturális. Szöveges alapja egy Gesualdo költemény-madrigál a XVI. századból; ez is omaggio, főhajtás egyrészt a nagy olasz zeneszerző, másrészt XX. századi magyar pályatársa, Ligeti György előtt, akinek Aventures (1962) és Nouvelles Aventures (1962/65) című kórusdarabjai alakították ki ezt az emberi hangokat félig-meddig valamiféle hatalmas, beszélő-lihegő-suttogó hangszerként kezelő, a szöveget nagyjából halandzsának tekintő komikus-groteszk stílust, amelyet Eötvös Péter ekként jellemez a műsorfüzetben: "a

commedia dell´arte és Walt Disney

között helyezkedik el."

A lemezt egy elektronikus zenei kompozíció, a Tücsökzene (1970) zárja, mely "valódi" tücskök elektronikusan manipulált hangjait szerkeszti egységbe. Ha a Harakiri csak nézve-látva kínálhat teljes befogadói élményt, a Tücsökzene csakis magnón vagy lemezjátszón hallgatva élvezhető kompozíció, koncertelőadása nemigen gondolható el.

Nagy ívet jár be ez a kimagaslóan értékes CD: az első szám kvázi hagyományos, kissé poszt-posztromantikus zenei hangorkánjától a tücskök tradicionális értelemben zenei hangok sorának aligha nevezhető "füttykoncertjéig" jutunk. A BMC újabb bámulatos felvételt produkált. A CD vizuálisan is nagyon igényes, Farkas Zoltán remek kísérőszövege pedig komolyan elősegíti ennek az erősen bölcseleti indíttatású zenei világnak korántsem vajsima befogadását.

Csont András

BMC CD 038

szerző
Csont András
publikálva
2001/11. (03. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...