Lemez: Az infantilizmus diadala (John Frusciante: To Record Only For Water For Ten Days)

publikálva
2001/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kezdjük mindjárt a recenzens nehézségeivel. Az egyik lehetőség, hogy adatokat közlünk a szerzőről, ezzel segítve az olvasót az eligazodásban. Vagy zeneelméleti tudásunkat villogtatva stílusokba, kategóriákba gyömöszöljük a művet, és megmondjuk, hogy mihez képest. Esetleg költői képek, metaforák segítségével megpróbálhatjuk a lehetetlent: leírni magát a zenét.

Kezdjük mindjárt a recenzens nehézségeivel. Az egyik lehetőség, hogy adatokat közlünk a szerzőről, ezzel segítve az olvasót az eligazodásban. Vagy zeneelméleti tudásunkat villogtatva stílusokba, kategóriákba gyömöszöljük a művet, és megmondjuk, hogy mihez képest. Esetleg költői képek, metaforák segítségével megpróbálhatjuk a lehetetlent: leírni magát a zenét.

Az adott esetben egyik módszer sem tűnik járhatónak. A szerzőről lehet tudni, hogy a Red Hot Chili Pepperst erősítette fénykorában, majd elunta a sztárságot, és magánzó lett. A pincében rögzített négysávos magnójára ezt-azt, amit Niandra Lades and Usually Just a T-shirt címen jelentetett meg 1994-ben. Aztán kiadott még egy önálló anyagot, ami túl sötétre sikerült, és amit később visszavont a terjesztésből. Mostanában újra játszik az RHCP-ben, és megjelent a hivatalosan második szólóalbuma. Ezek az információk azonban nem igazán visznek közelebb a lényeghez.

Külsőre a zene leginkább valamiféle rockzenére emlékeztet, de annyira lazán kezeli a kliséket, olyan szabadságfokkal épít egy magánmitológiát, hogy megtévesztő lehet bármilyen kategorizálás. Ezek fura vázlatok, zenei ötletek, a számoknak nem biztos, hogy van szabályos formájuk, elindulnak, leállnak, összefolynak, a fejünkben mégis összeáll a dolog. Elkezdték átírni vonósnégyesekké, de minek? Van olyan műalkotás, aminek a végső formája a töredékesség. Egyfajta minimalizmus ez, mint Raymond Carver prózája vagy Godard filmjei.

Első hallásra amatőr nyekergésnek tűnik, holott csak nincs a palinak semmilyen megfelelési kényszere. Triviális sémákat bolondít meg, időnként megfordulnak a szólamok, az éneket a paródiát súroló nyekergés, ordibálás váltja föl, a primkó dobgépet vonósokkal imitáló elektronika, mégsem hasonlít a dolog semmire. Komor zene az őrület határáról, infantilis, mondhatni bátor anyag, és van benne erő, ami akkor derül ki igazán, ha teljes erőből hallgatod.

Nehéz megítélni, hogy mennyi benne az ösztönös zsenialitás vagy a rafinált tudatosság, de olyan személyesnek tűnik, hogy nem tudsz szabadulni tőle.

Czabán György Boborján

Warner Bros., 2001

publikálva
2001/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...