Bartók pályáján, akár Beethovenén, kitüntetett szerepet játszott a vonósnégyes. Szabolcsi Bence egyik megjegyzése szerint Beethoven mintegy összefoglaló szerepet szánt ennek a műfajnak, életművében a kvartett egy-egy alkotói periódus lezárásakor lépett előtérbe, összegzésként, a megelőző évek termésének summája gyanánt. Ha nem is teljesen analóg módon, de ez figyelhető meg Bartók hat kvartettjénél is, az egyes vonósnégyesek - mindenekelőtt az 1908-as első, a második (1915-17) és a harmadik (1927) - esetében. És szimbolikus jelentőségű, hogy amerikai emigrációja előtt utolsó, Európában befejezett műve szintén egy vonóskvartett, az 1939-ben írt VI. kvartett. Elnézve az évszámokat, könnyen adódhat a következtetés, hogy Bartók e műfajban alkotott darabjai kulcsot kínálhatnak az egész életmű megértéséhez, hiszen végigkísérték pályáját.
A Beethovennel való összevetés - a mélyebb érdeklődésű olvasó a téma magisztrális kifejtését megtalálhatja Kárpáti János: Bartók vonósnégyesei (Zeneműkiadó, 1967) című monográfiájában - szinte tálcán kínálja magát más összefüggésben is. Bartók első vonósnégyese valahol ott kezdődik, ahol a nagy német metafizikus abbahagyta: az I. kvartett első tételének fúga- vagy kánonszerű megoldása nyilvánvalóan az 1825-26 táján keletkezett cisz-moll vonósnégyes (op. 131) polifóniáját folytatja. Miként az V. vonósnégyes lassú részeiben is fel-feltűnnek Beethoven op. 132-es művéből a 3. tétel dallamtöredékei.
Bartók - ebben is Beethoven rokona - talán e műfajban volt a legradikálisabb, a legkövetkezetesebb. Első vonósnégyese sokkal kiforrottabb,
sokkal sűrűbb, mondhatni, halálra szántabb,
mint az ugyancsak 1908-ban zongorára írt 14 bagatell. Ezekben a műveiben alig akad affirmatív, mondjuk a "népek testvérré válásának" nagy közösségi eszméjére utaló elem. Fellengzősen szólva, a modern individuum küzdelmét ábrázolják, a magányt, az elidegenedettséget, a közösségből való kivetettség sivár érzetének rettentő súlyát. Itt egyetlen, a természetbe belevetett ember beszél, mint egykor Beethoven kvartettjeiben, noha persze úgy, hogy minden pillanatban világosan érezni, honnan ered elszigeteltsége. Vagyis, mint Beethoven kései művészetében, minden Bartók-ütemben tisztán hallhatóak az anyanyelvi szinten elsajátított legkülönfélébb zenei hagyományok. Több tradíció természetesen: a népzenei vagy a posztromantikus mellett a beethoveni-mozarti hagyomány is.
Ha mindennek csak a fele igaz, akkor is evidens, hogy egy ilyen horderejű életmű eljátszása ünnepi, ugyanakkor roppant kihívást jelentő feladat minden vonósnégyes számára.
A Juilliard kvartett már alakulásakor elkötelezte magát a legnagyobb magyar mellett, köztudott, hogy nem sokkal megalakulásuk (1946) után Amerikában ők játszottak el először Bartók összes vonósnégyesét. (Ráadásul, mint a Muzsika januári számában közölt interjúból megtudhattuk, e műveket a Kolisch-kvartett magyar tagja, Lehner Jenő tanította be számukra.) Hogy aztán háromszor (1949, 1963, 1981) is lemezre vegyék. A CD-n most első ízben megjelent anyag fantasztikus teljesítmény. Ismét bebizonyosodik az elcsépelt közhely, hogy a remekművek kimeríthetetlenek, és hogy a nagy előadók mindig képesek feltárni e művek egy-egy ismeretlen vonását. Recenzens pokoli fennhéjázásában már azt gondolta, hogy Bartók vonósnégyeseit mintegy "kívülről tudja", aztán jön ez a bámulatos gárda, és rámutat olyan ismeretlen belső szólamokra, eddig rejtve maradt tematikus összefüggésekre, hogy leesik az álla.
A felvétel egyik legfőbb tulajdonsága
a vadság, a tépettség
Ez jellemzője volt a korszaknak is, amelyben a lemez készült. Köztudott, hogy a hatvanas években mindenekelőtt a Darmstadtban rendezett zenei fesztiválok új, experimentális muzsikája határozta meg a zenei gondolkodást. A Juilliard vonósnégyes egészen ebben az avant-garde szellemben nyúl a klasszikus modernség egyik legnagyobb zeneszerzőjéhez. Ugyanakkor vitába is száll Darmstadt dogmatizmusával, mintegy bebizonyítja Stockhausenéknak, Boulezéknak, hogy hiba volt idő előtt múzeumba helyezni a nagy magyart, zenéje éppen elég robbanóanyagot tartalmaz ahhoz, hogy széttörje a tárlók üvegét. Előadásukban Bartók zenéje természeti jelenség, elemi erő. Az természetes, hogy a IV. vonósnégyes Prestissimo, con sordino feliratú tételét
lihegésig fajuló száguldásban
játsszák. De az már meglep, hogy a 3. tétel (Non troppo lento) siratója milyen kétségbeesett, mennyire fájdalmas; nem sírás ez, hanem üvöltő zokogás. Most eltűnik a népzenei alaphang, hogy átadja a helyét a szinte tagolatlan "dodekafon" kínnak. Megdöbbentő, hogy a zene mennyire gesztikus, szinte látjuk a tétel hősének dühödten az égnek lendülő karját, a csillapíthatatlan lelki fájdalomtól eltorzult arcát. Félelmetes kép. És ezúttal a VI. vonósnégyes is tragikusabban szól a megszokottnál, a beletörődő rezignáció helyét most a kietlen szomorúság veszi át.
És persze tökéletes plaszticitással jelenik meg a felvételen a groteszk humor, legyen dülöngélő, bumfordi tánc a IV. kvartettben, vagy az V. vonósnégyes befejezésének híres "verkli"-zenéje. De idézhetnénk az utolsó kvartett Burletta tételét is.
Recenzens kedvence a III. vonósnégyes előadása. A vasmarokkal kézben tartott, bonyolult összefüggéseket tartalmazó formát a kvartett ugyancsak vasmarokkal tartja kézben, az érzelmi skála szinte végtelen, minden szín izzik, vagy éppen opálos fénnyel csillog. Megint darmstadti hangulatú a játék, és talán a legkevésbé sem véletlen, hogy 1929-ben éppen az a Theodor W. Adorno írt elragadtatott sorokat a III. kvartett frankfurti bemutatójáról, aki később Darmstadt szellemének egyik legbefolyásosabb esztétája lett.
Röviden: egészen csodás felvétel, kikerülhetetlen interpretáció. Egyetlen kritikai megjegyzése: a műsorfüzet - finoman szólva - egy picivel hosszabb és tartalmasabb is lehetne.
Csont András
Sony Classical, 5062312
