Lemez: Például Indonézia. Vagy Japán (The Rough Guide - World Music Network)

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha Magyarország az európai országok egyike volna, akkor egy viszonylag új világzenei lemezsorozat megjelenésének nem lenne különösebb hírértéke. Akkor a népek kézbe vennék a lemezboltban, összevetnék a többi hasonló sorozattal, és legfeljebb úgy gondolnák, hogy maradnak inkább a már bevált Putumayónál, Networknél, Hemisphere-nél. Nálunk azonban kissé problematikusabb a dolog, s hogy ne kelljen messzire mennünk, eleve egyetlen világzenei lemezbolt sincsen. Mintegy "közmegegyezéssel" rövidre van zárva ez a sztori: nincs hozzá rádióműsor, nincs hozzá szaklap, ilyeténképpen "vásárlóerő", ergo bolt sincs, s máris visszatértünk a kályhához - ez az egész egy nagy égés.

Ha Magyarország az európai országok egyike volna, akkor egy viszonylag új világzenei lemezsorozat megjelenésének nem lenne különösebb hírértéke. Akkor a népek kézbe vennék a lemezboltban, összevetnék a többi hasonló sorozattal, és legfeljebb úgy gondolnák, hogy maradnak inkább a már bevált Putumayónál, Networknél, Hemisphere-nél. Nálunk azonban kissé problematikusabb a dolog, s hogy ne kelljen messzire mennünk, eleve egyetlen világzenei lemezbolt sincsen. Mintegy "közmegegyezéssel" rövidre van zárva ez a sztori: nincs hozzá rádióműsor, nincs hozzá szaklap, ilyeténképpen "vásárlóerő", ergo bolt sincs, s máris visszatértünk a kályhához - ez az egész egy nagy égés.

Hogy világzene helyett mi van, azt inkább hagynám, inkább két apró illusztrációt, ha szabad.

1. A napokban apró MAHASZ-zsiráfokkal jutalmazta a szakma a legsikeresebbnek ítélt könnyűzenei produkciókat. Ám míg a popra, rockra, dance-re, hip-hopra és így tovább, az öszszes létező műfajra külön listán voksolhattak az arra hivatottak, a dzsessz és a world music - vagy-vagy alapon - közös szavazólapra került, vagyis csak "egymást kijátszva" rúghatott labdába, az "élettér" felén.

2. Jó két évvel ezelőtt egy sokra hivatott roma zenekarunk, a Romano Drom elkészítette debütáló lemezét. Kiadója, az X-Produkció nem rendelkezett a szükséges tőkével és gyakorlattal, hogy futtassa Nyugaton, így az album sorsa a várható módon alakult: nem alakult sehogy. Ezzel aztán idővel telítődött a zenekar belga menedzserének, Marina Pommiernek a töke, és tavaly ősszel újra felvette, majd Franciaországban újra megjelentette az anyagot. Ami, láss csodát, januárban a hatodik helyen állt az európai világzenei rádiósok összesített listáján. Bummm. Ne essék félreértés, korántsem a korlátozott eszközökkel rendelkező X-Produkciót akarnám csesztetni ezzel. Én csupán arra volnék kíváncsi, miért muszáj a legjobb folkzenekarainknak nyugati kiadókhoz fordulniuk a minimális nemzetközi megmérettetés reményében; pontosabban arra volnék kíváncsi, hogy ha egy világszerte közkedvelt "árucikket" képtelenek megmutatni a világnak, akkor "imázsilag" mire használhatók a magyarországi kultúra menedzselésére létrehozott intézményeink.

Erről ennyit. A tárgyra térek máris.

H

Ennek a lemezsorozatnak az első darabja 1994-ben jelent meg a The Rough Guide - World Music című könyv mellékleteként. Ez a könyv volt az első átfogó világzenei kiadvány, de nemcsak ezért vált alapművé, hanem közérthetősége és szolgáltató jellege miatt is: kontinensről kontinensre minden fejezete megtalálta a maga avatott szerzőjét, ugyanakkor mentes maradt a tudományos fontoskodástól, inkább az vezérelte, hogy olvasóinak olyan (kapható) lemezekre hívja fel a figyelmét, amelyek masszív élményeket szerezhetnek számára. Ez volt az az időszak, amikor Európa-szerte bebizonyosodott, hogy a könnyűzenei műfajok közül a világzene fejlődik a legdinamikusabban: számos új fesztivál szerveződött, megugrottak a lemezpiaci mutatók, és mire öt év múlva - megkétszereződött terjedelemben - a könyv második kiadására sor került, a CD-melléklete sorozattá bővült. Jelenleg nagyjából nyolcvan cím körül jár.

A The Rough Guide - World Music Network sorozat előnye könnyen átlátható: minden további nélkül lovagolhat a szakmai hitelességen, elvégre egy überelhetetlen, mintegy százhúsz szerző által jegyzett világzenei kalauz hangzóanyaga. Ugyancsak vonzó, hogy valamennyi korongja meghaladja a hatvanöt perces időtartamot, ugyanakkor középáras magasságban kínálja magát (ez nálunk úgy 3500 forintot kóstál). De hogy nincs egy kis "svindli" a súlyában, azt mégsem mondanám.

Számomra, legalábbis, úgy lett volna valóban meggyőző, ha egy-egy földrajzi vagy műfaji régió lemezeiből ugyanaz válogatott volna, aki a vonatkozó fejezetet írta, nem pedig - mint ezúttal túlnyomórészt - a sorozatszerkesztő. Ami nem azt jelenti, hogy sandán kell méregetni Phil Stanton felkészültségét, annyit jelent csak, amennyit mondtam. Hogy azért így kevésbé kóser. Pusztán, mert még nem pottyant a világra olyan teremtmény, aki a mindenséget számba vehetné. (Hát még fülbe.)

H

Nem hallottam mind a nyolcvan CD-t, legfeljebb tizenötöt, de abból azért kiderült. Egyrészt az, hogy ez az összeállítás sem úszhatja meg a tipikusan kellemetlenkedő kérdések nélkül. Hogy a csudába´ maradt ki a Mali & Guinea címűből Mory Kante, Salif Keita, Rokia Traoré, Habib Koite és Oumou Sangaré; Észak-Afrikából Rimitti, Görögországból Dalaras? - és így tovább. Nem beszélve arról a nem kevésbé megkerülhetetlen körről, hogy mennyiben jellemzi a jelenlévőket egy-egy kiválasztott dal...

No de helytelen és igazságtalan volna, ha elsősorban a hiányosságaival minősítenénk egy ilyen gyűjteményt. Nem sokat tehet egy szerkesztő, ha egy kiadó megtagadja tőle az "újrahasznosítás" jogát - egyfelől; másrészt az összegereblyézett stílusok azért kiterjedt rálátásról tanúskodnak így is. Harmadsorban pedig: egy ilyen sorozat - és azon belül egy-egy lemez - nem azokat kell hogy megszólítsa, akik büfék a tárgyban, hanem az újonnan érkezőket; abban pedig biztos vagyok, hogy a beavatásukat ellátja a Rough Guide.

Engem például az izgatott leginkább, hogy mi újság Indonéziában vagy Japánban - ahonnan eddig kevés hang jutott el hozzám. És azonnal egyenesbe kerültem. Ugyanis annak dacára, hogy a japán választékból bőszen hiányolható a - Ry Cooderrel, Talvin Singhgel, Michael Nymannal is dolgozó - Nenes "lányzenekar", és annak dacára, hogy Sabah Habas Mustaphának a legkevésbé jelentékeny indonéziai albumából került itt a terítékre, mindkét lemez annyi felfedeznivalóval szolgált, hogy utána megszállt a merülés vágya. "Még sok-sok japán Soul Flower Mononoke Summit, Takio Ito, Surf Champlers, Koto Vortex, Takashi Hirayasu és sok-sok indonéziai CBMW, Waldjinah, Elvy Sukaesih, Group Bamba Puang és Imas Permas kell...!" És bőven el tudom képzelni, hogy mások hasonlóképp jártak-járnak Afrikába vagy Portugáliába, vagy a Zöld-foki-szigetekbe vagy a tangóba, vagy a cumbiába, vagy a flamencóba fülelvén.

Hát így. Mit mondjak még.

Azt remélhetőleg említeni sem kell, hogy annak rendjén átjön: a world music éppúgy nem azonosítható a népzenével, mint ahogy attól nem is függetleníthető. Ezen a sorozaton is alapvetően népzenei ihletettségű - gyakran annak a hangszereire épülő - könnyűzene hallható, amelynek a komolyzenéhez, a rockhoz és a dzsesszhez hasonlóképpen, vannak rendkívül erős és vannak felejthető produkciói. A világon mindenütt - amint azt az utóbbi tíz évben megtanulhattuk a world music-mozgalomnak és az ilyen rough guide-oknak köszönhetően.

Marton László Távolodó

(A sorozat forgalmazója az IndieGo.)

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...