Lemez: Szaharatrip (Justin Adams: Desert Road)

szerző
m. l. t.
publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.

Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.

Az úgy volt, hogy a múlt évben Maliban járt - részben ott vette fel a világ legjobb francia zenekara, a Lo ´Jo a Bohéme De Cristal című albumát, és ennek Justin volt a producere. No és Maliban egészen elképedt: "Alig különülnek el a zenészek a közönségtől - mesélte a Folk Rootsban -, s csak a szórakoztatás kedvéért játszanak, feldobva egymást a ritmusokkal. Akkor ott azt gondoltam, ez az, nekem is így kéne zenét csinálnom."

Ne essék félreértés: mindez nem egy pályakezdő versenyző idealizmusa. Adamset korántsem véletlenül tekintik Anglia egyik vezető gitárosának: társszerzője volt a Jah Wobble´s Invaders Of The Heart Rising Above Bedlam és Take Me To God című albumainak, hallható Sinead O´Connor, Natacha Atlas, Billy Bragg, Peter Gabriel és U-Cef dolgain is. Az afrikai és arab zenék iránti elragadtatása sem új keletű. Justin - nagykövet édesapjával - Jordániában, Libanonban és Egyiptomban töltötte gyerekkora nagy részét. A hetvenes évek végén tértek haza, és azonnal arab skálákkal kezdte ostromolni a környező punkzenekarokat - Jah Wobble-lal való találkozásáig hasztalanul.

Aztán, mondom, tavaly kifeküdt Maliban. Vett is tüstént egy ngonit (apró, négyhúros gitárféleség), és amint belebonyolódott, éppúgy kihallotta belőle a sivatag és az iszlám hangját, mint az öreg, akusztikus, amerikai bluesét.

Hát így. Ám ha a Desert Road csupán újabb "hullámot" nyúzna le a Mississippi-Niger-bluesról, korántsem tetszene ennyire nekem. Ez a lemez attól izgalmas, hogy besorolhatatlan; hogy Adams londoni, lo-fi stúdiójából is nyomot hagyott a sivatagon: pszichedelikusat, sötétet, elborultat és álmodozót. És nem kell minden percéért lelkesedni, hogy emlékezetessé váljon, s hogy nagyon várni kelljen a bemutatására alakult Wayward Sheiks zenekarától a folytatást.

m. l. t.

Justin Adams, 2000

szerző
m. l. t.
publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...