Lemez: Új Varése-lemezek

szerző
Wilheim András
publikálva
2001/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Varése művei néhány kamaramű kivételével nem tudtak igazán megkapaszkodni a koncertrepertoáron. Elsősorban persze a különleges hangszer-összeállítások miatt; ám e művek azért is kevéssé vonzóak, mert csak nagy ritkán van annyi elhivatottság, próbaidő, annyi odafigyelés, hogy az előadás kiérlelt, összeszokott, természetes legyen, hogy valóban: szóljon. Ritka az igazán jó Varése-produkció, még ritkább az olyan, amelyik újat is mond a művekről, s hozzátesz valamit előadói gyakorlatukhoz, mert megérti és közvetíti mindazt, ami szinte rejtjelezve van jelen a partitúrákban. Varése-nál a hangok önmagukban mit sem mondanak, mert mindig egy nagy összefüggés, az egész mű lényegét adó hangzási folyamat alkotóelemei csupán, szinte kétségbeesett kísérletek valami megfoghatatlannak a rögzítésére. Pusztán korrekt eljátszásuk alig ad vissza valamit az eredeti elképzelés merészségéből, nagyvonalúságából, érzékiségéből, ezért is oly bántóan szárazak, olykor csupán "karakterisztikusak" a Varése-interpretációk. Ha valaki nem keresi meg azt a fluidumot, ami a művek minden elemében jelen van, megreked azon a szinten, ahol e korszakos műalkotásoknak másodlagos vonásai tűnnek csak elénk, csupa olyasmi, amit már másoknál is (persze a legnagyobb kortársaknál: Sztravinszkijnél, Debussynél, Bartóknál, Schoenbergnél) hallhattunk.

Varése művei néhány kamaramű kivételével nem tudtak igazán megkapaszkodni a koncertrepertoáron. Elsősorban persze a különleges hangszer-összeállítások miatt; ám e művek azért is kevéssé vonzóak, mert csak nagy ritkán van annyi elhivatottság, próbaidő, annyi odafigyelés, hogy az előadás kiérlelt, összeszokott, természetes legyen, hogy valóban: szóljon. Ritka az igazán jó Varése-produkció, még ritkább az olyan, amelyik újat is mond a művekről, s hozzátesz valamit előadói gyakorlatukhoz, mert megérti és közvetíti mindazt, ami szinte rejtjelezve van jelen a partitúrákban. Varése-nál a hangok önmagukban mit sem mondanak, mert mindig egy nagy összefüggés, az egész mű lényegét adó hangzási folyamat alkotóelemei csupán, szinte kétségbeesett kísérletek valami megfoghatatlannak a rögzítésére. Pusztán korrekt eljátszásuk alig ad vissza valamit az eredeti elképzelés merészségéből, nagyvonalúságából, érzékiségéből, ezért is oly bántóan szárazak, olykor csupán "karakterisztikusak" a Varése-interpretációk. Ha valaki nem keresi meg azt a fluidumot, ami a művek minden elemében jelen van, megreked azon a szinten, ahol e korszakos műalkotásoknak másodlagos vonásai tűnnek csak elénk, csupa olyasmi, amit már másoknál is (persze a legnagyobb kortársaknál: Sztravinszkijnél, Debussynél, Bartóknál, Schoenbergnél) hallhattunk.

Különböző felvételekből jó ideje összeadódott ugyan a virtuális Varése-összkiadás: majdnem teljes Varése-gyűjtemény a szorgos Robert Craft úttörő próbálkozása, ami ha másért nem, hát elsőségéért érdemel említést; nem is egy kompozíció szinte slágere a lemezpiacnak, hiszen az Ionisation felvételének minden ütőegyüttes nekirugaszkodik, és hasonlóan az Octandre kamarazene-repertoáron betöltött helyéhez, az Arcana sem hiányozhat ma már jobb helyeken egy karmester vagy zenekar tudott művei sorából. Az oeuvre mégis csak most, a szerző halála után több mint három évtizeddel jelent meg a Decca kiadónál egyetlen gyűjteménybe foglalva: Riccardo Chailly érdeklődése és ambíciója eredményeképpen két CD-n (Decca, 460208-2).

Chailly kísérlete

páratlan a maga nemében

Először is repertoárértéke miatt: vannak a lemezen olyan darabok, amelyek most jelentek meg első ízben hangfelvételen. Igaz, éppen itt mindjárt erős fenntartásokkal is él az életművel meghitt viszony-ban lévő hallgató. Bármennyire tiszteli is a Varése-tanítvány Chou Wenchung kompetenciáját és odaadását, mégsem tudja elfogadni, hogy egy a vázlatszint fölé alig jutott ötlet nyilvánvalóan rekonstruált állapota ellenére is Varése-kompozícióként jelent meg az életmű új kánonjának is szánt gyűjteményben (Tuning Up). Ugyanakkor két olyan mű is hiányzik a listáról, amelynek nem csak puszta létezéséről lehet tudni: egyrészt egy filmzene anyagáról van szó (amelyet sokáig elveszettként tartottak ugyan számon, de kiderült, hogy egy teljes példánya Varése egyik barátjánál fennmaradt, megszólaltatható), másrészt nem szerepel az Etude pour l´Espace: ezt a darabot játszották is Varése életében (s egy alkalommal azóta is, egy Hamburgban rendezett Varése-fesztiválon), s ha igaz is, hogy szerzője nem fogadta el teljes értékű műként, legalább annyira lett volna helye a lemezen, mint Chou Wen-Chung egy másik rekonstrukciójának (Nocturnal). Kétségtelenül nagy öröm az Amériques első verzióját végre felvételen hallani, ám aligha lehet igazolni a Varése által készített (és soha nem- csak a szükség kívánta pótmegoldásnak, hanem a teljes értékű, a végleges műalaknak tekintett) második változat bejátszásának hiányát (még ha e második forma más felvételről hallgatható is). S hogy mit keres itt az egyetlen fennmaradt fiatalkori dal minapi hangszerelése, azt valószínűleg senki sem tudja megindokolni. Nehezen lehet elfogadni azt a köztes megoldást is, hogy az Ecuatorial ezúttal szólóhangon s nem kóruson szólal meg: igaz, a bemutatón Varése ezt a megoldást választotta, de a hangzásban mégis döntő különbség, hogy ott akkor ez elektronikus erősítéssel történt; most ez itt elmaradt, nyilván abból a megfontolásból, hogy a kényes hangzásegyensúly felvételen könnyűszerrel megteremthető. Ám mégis talán kissé könnyedén feledkeztek el arról, hogy éppen a legfontosabb: a hangszín és a karakter változik meg ezáltal. (Az Ecuatorial felvételének másik problémája, hogy az első változat tehereminvox és a második változat ondes martenot szólamát itt egy nyilván szintetikus hangszer-megoldással helyettesítették: megint csak nagy kérdés, hogy éppen a hangzás iránt oly érzékeny Varése esetében szabad-e efféle hangszer-protézisekkel kísérletezni.)

Kár ezekért a filológiai szeplőkért, mert a gyűjtemény nagyon is érdemes a figyelemre. Mind az Asko együttes, mind a Concergebouw zenekara kimagasló produkciót nyújt, Chailly irányítása pontos, jól követhető, helyenként analitikus és összefüggéseket láttató. Minden Varése-felvétel sarkalatos kérdése ugyanis a hangzásrétegek azonnali azonosíthatósága, állandósága és összemérhetősége: Chailly ezt a kvalitást kitűnően érvényesíti. Ebben nyilván partnere volt a hangfelvételek stábja: munkájukat nem csupán a hangszeres művek felvétele dicséri, hanem a Poéme électronique és a Déserts kissé megkopott hangszalagjainak új átjátszása is: elmondható róluk, amit Varése természetesen más technikai standardot szem előtt tartva maga is mondott az egyik eredeti keverés befejezésekor: "Végre szólnak." Ugyanakkor persze az sem kétséges, hogy az előadóművészet nagysága nincs jelen ebben az interpretációban, de a legtöbb darab esetében még így is ez a legjobb Varése-felvétel, ami manapság hozzáférhető.

Az összkiadás után most kezünkben Pierre Boulez újabb felvétele (Deutsche Grammophone, 471137-2) is tanulságok levonására, régi beidegződésekkel való szembenézésre késztet. Boulez már eddig is majdnem teljes diszkográfiával büszkélkedhetett, a lemezen hallható négy műből hármat már korábbi Varése-lemez is tartalmazott (SONY SMK 45844). Ehhez képest az újabb felvétel kimértebb, ám a hangzásigényt tekintve végletesebb. Mintha Boulez több időt is hagyna mindenre (jóval többet, mint amit a nagyzenekari darabok két interpretációja közötti éppen percnyi különbség sejteni enged); bár lehet, hogy ennek az érzésnek oka egyszerűen a zenekari virtuozitás magasabb fokában keresendő. Az Amériques és az Arcana esetében kétségtelenül ez minden idők legjobb felvétele. Az Ionisation előadása inkább korrekt, mint inspirált: józannak, hűvösnek hat, a mű így jóval kevesebbet mutat önmagánál. Nagy nyereség viszont a Déserts interpretációtörténeti szempontból is unikális felvétele. Bemutatójakor

a mű legnagyobb újdonsága

három, a hangszeres részek által megteremtett folyamatba illeszkedő (magnószalagról bejátszandó) konkrét zenei interpoláció volt. Varése azonban lehetőséget adott arra, hogy e betétek nélkül is elhangozhassék a kompozíció. Boulez felvétele az első, ahol ezt a műalakot lehet hallani. Ha szokatlan is kissé ez a változat, az előadás igazolja életképességét. Megkockáztatnók, hogy folyamatosabb, egységesebb így a darab, még ha szegényebbek leszünk is Varése valóságosnak hitt álmával, mármint azzal az illúzióval, hogy már kora technológiai szintjén is megvalósíthatónak vélt egy olyan homogén hangzásvilágot, amelynek a hangszeres játék élő valósága csak egyik arculata, mert mögötte mintegy megnyílik a reprodukálható és megteremthető hangzások végtelen univerzuma.

A recenzens azonban minden elismerése mellett sem feledkezhetik meg, némiképp elkeseredve, ám bizonyára nosztalgiával, két olyan felvételről, amelyek nem hozzáférhetők ugyan (egyelőre? vagy talán soha már?), ám aki hallotta őket, mindmáig a Varése-interpretáció csúcsteljesítményeiként tartja számon. Csak nagyon kevesek számára hozzáférhető az a historikus felvétel, amely valamikor az ötvenes évek legelején készült Varése felügyelete mellett (s ahol, mint tudni lehet, ő maga kezeli az Ionisation szirénáit), s a személyes hitelességnek és szenvedélynek olyan intenzitását mutatja fel, ami a hangfelvételi technika tökéletlensége ellenére is az előadás minden pillanatán átsugárzik. Ez sajnos nyomaiban sincs jelen a legtöbb új bejátszásban. S ugyanígy nincs mögöttük az az egy életen át ápolt rajongó vonzódás sem, amit Frank Zappa érzett Varése iránt, s amit élete utolsó munkájaként, éppen egy Varése-összkiadásban szeretett volna összefoglalni és megmutatni. Csak a kamaraművek felvételével tudott elkészülni, s közülük is egynek az utolsó keverésében megakadályozta már a halál, ám munkája így, torzó voltában is a személyes elkötelezettség,

a hangmérnöki zsenialitás

és tapasztalat mesterműve. Egyre késlekedő megjelenése a hanglemezkiadás régóta várt nagy eseménye lehet majd, s amíg nélkülöznünk kell, a jelenkori zenei ipar egyik legnagyobb szégyene marad.

Riccardo Chailly és Pierre Boulez munkája azonban mégis ebben a sorban említhető: ezek a felvételek együtt alkotják most azt a mércét, amely hosszú időre meghatározza majd a komponistáról alkotott képet; egyikük hiányosságát a másik erénye könnyűszerrel helyesbíti a figyelmes hallgató elméjében. Végre, mondhatjuk alig leplezhető örömmel; eljöhet, talán itt is van már a pillanat, amikor Varése életműve nem a kuriózumnak járó érdeklődés, hanem a hallgatói élmény alapján foglalja el az őt megillető helyet a huszadik század klasszikusai között, s nem csupán a szűkebb szakma, hanem a nagyobb közönség köreiben is.

Wilheim András

szerző
Wilheim András
publikálva
2001/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...