Lou napja

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Télen, amikor Lou Reed Közép-Európának szánt prágai interjúnapján a magyar sajtónak is jutott hely, még csak sejteni lehetett, hogy ha emberünk turnéra szánja el magát új lemezével, akkor Budapest is megkapja a magáét.

Ugyanott, amikor túl voltunk már az interjú hajszálőszítő, hosszabbik szakaszán (MaNcs, február 22.), elmesélte, hogy barátja, Paul Auster regényíró és Wayne Wang rendező a Smoke című filmjük elkészülte után megkérdezték tőle, benne lenne-e a Smoke improvizációs verziójában, a Blue In The Face-ben, mint filozofálgató trafikos, mikor pedig ráállt, megkérték, ugyan, írjon már egy dalt is a filmhez Brooklynról, ez lett az Egg Cream. Az új album, a Set The Twilight Reeling rég kapható, a Füst és párja, az Egy füst alatt már hónapok óta megy a moziban: terep előkészítve.

Koncert előtt még, délután, egy füst alatt megnéztem a filmet, Lou Reed majdnem olyan jó benne, mint Jim Jarmusch. Arról beszél bele a kamerába, hogy New Yorkon kívül sehol nem ismeri ki magát, csak ott nem retteg, például Svédország is rémes, ha pirosban nem állítod le a kocsid motorját, jönnek, aszt kérdik, mi van.

 

Végül is alig több mint tíz év kellett hozzá, hogy részletekben ugyan, de házhoz jöjjön csaknem a teljes Velvet Underground. 1985-ben, három évvel a halála előtt Pécset és a PeCsát bűvölte el Nico (meghallgatni: Live in Pécs, Bahia), 1990-ben, egy tavaszi Répa-szüreten, szintén a PeCsa fogadta Mo Tuckert, újabb öt évre rá, tavaly John Cale a Szigeten zongorázott elő a VHK-nak, most meg Lou, utolsóként (Sterling Morrisont végleg elmulasztottuk, decemberben temették). Nekem Tucker kimaradt, Nicót láttam a koncerten és a Műcsarnok kistermében is, ahol Ungvári Tamás jól értesült kevesek előtt beszéltette. Cale-t m. l. t. kollégával együtt próbáltam megszólaltatni (MaNcs, 1995. augusztus 31.), aztán jött a prágai interjú, megannyi frusztráció. Most, szerencsére, a pesti tipródást pár percnyi Lou Reed-audiencia kedvéért a Narancs készségesen átengedte másoknak, hülyítse őket időpontok ide-oda rakosgatásával, kérdések előre kérésével. Egyébként Demszkyhez se volt kedve: bemutatkozás, jatt, mire a főpolgármester belekezdett volna a mondókájába, vége is lett a félfogadásnak. Bezzeg a Zappa, azzal lehetett dumálni, kocsikázni. Nem járt sikerrel Lou Reednél Lukács Dávid sem, bár az antréja biztató volt: hóna alatt elegánsan adjusztált fotója Lou szíve hölgyéről, Laurie Andersonról. Lou átölelte, ajándéknak hitte a képet, mikor aztán kiderült, ára van, a felére alkudta volna le. Önérzet is van a világon, fotósunk annyiért nem adta, üzlet ugrott.

 

Ilyen előzmények után Lou Reedtől kitelhetett volna, hogy undok és unott legyen a színpadon, de nem. Már az jót sejtetett, ahogy két színes és egy fehér zenésztársával belépett. Nem viselt napszemüveget - az interjú során, Prágában le nem vette volna, itt azonban fel se tette -, nem olyan fénylő, stricis ingben volt, hanem feszes, fekete pólóban, akár régi képeken, a haja is rövidebb, mint Prágában. Egészen úgy festett távolról, mint saját maga. És klasszis módra indított a réges-régi Sweet Jane-nel, a Dirty Boulevard-ral, ami a New York LP egyik alapköve, és a NYC Mannel a legfrissebb lemezről. A közönség - az az 1800 fizető néző, akiken nem múlt, hogy a King Crimson és a Red Hot Chili Peppers után a nyári szezon újabb csemegéje sem hozta be a költségeit — meg volt véve. Ettől kezdve még egy órán keresztül nyomták, nagyon keményen, nagyon élesen, főleg a Set The Twilight Reeling számait, hiába ordította be minden lélegzetvételnyi szünetben valaki, hogy Waiting For My Man!

Nem sokat vártam a koncerttől, az új album nem egy nagy etvasz. Gondoltam, letudom Lou Reedet, és kész. Mégis, az elparentált lemez életre kelt. Tudja fene, talán egyszerűen attól, hogy a színpadon működni kezd a legenda, aura képződik. Magától értetődően, bár nem automatikusan, mert ugyan nem bonyolítják agyon a dolgot, de azért azt is érezni, hogy nagyon komolyan veszik.

A ráadásblokkban Lou Reed előszedett két számot az 1972-es Transformer LP-ről: az eredetileg feltűnően bowie-s Satellite Of Lo-ve-ot mintha visszavette volna magának, a Vicioust darálva pedig megmutatta, miből lett három-négy évvel később a punk rock, aminek mostanság volna nosztalgiája.

"Nekem ez túl durva volt, túl minimalista" - mondta a troli felé menet egy lány. Hát ez az, esszenciális rock and roll, esszenciális Lou Reed - azok nélkül a finom húrok nélkül, sajnos, amiket annyira lehet szeretni a Velvet hagyatékában, de amiknek a megpendítéséhez, úgy látszik, tényleg nélkülözhetetlenek azok az emberek.

Szőnyei Tamás

 

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...