Dylan Carlson hírhedt figura: világszerte milliók ismerik a nevét, mert ő volt az, aki megvásárolta Kurt Cobainnek a shotgunt, amelylyel a deprimált ikon nem sokkal később fejbe lőtte magát. Haladóbb Nirvana-rajongók azt is tudják, hogy Carlson Cobain legjobb barátja, később pedig a heroinbeszállítója is volt, s hogy állítólag róla szól az In Bloom. Nick Broomfield félresikerült dokumentumfilmje (Kurt és Courtney, 1998) miatt a legtöbben halk szavú és eléggé lerobbant addiktként emlékezhetnek rá.
Miközben Dylan Carlson, a zenész az egyik legfontosabb alakja az elmúlt húsz év amerikai undergroundjának. Zenekarával, az Earthszel ő eszelte ki a mélyre hangolt gitárok monoton vibrálására épülő drone antizenei zsánerét (Earth 2: Special Low-Frequency Version, 1993), később pedig, immár dalközpontúbb megközelítésre váltva, a stoner rock egyik legkiemelkedőbb albumát gitározta össze reszketeg kezével (Pentastar: In The Style Of Demons, 1996).
A 90-es évek vége felé Carlson feloszlatta az Eartht, s előbb főállású narkósként, később józan képkeretezőként pergette napjait Seattle-ben. Az Earth végül 2005-ben tért vissza - radikálisan módosított hangzással. A Hex (Or Printing In The Infernal Method) afféle alternatív posztcountry volt: hatalmas szabad terek originális, sötét zenéje, egy éjszaka hangjai a vadnyugaton, ahol a szél már csak kísértetházak betört ablakain huhog keresztül. Carlson, a rockgitározás Barnett Newmanje, kikezdhetetlen minimalizmussal pengette immár jobbára torzítatlan Telecasterjét, olyan lassan, hogy annál, úgy lehetett érezni, már nincs tovább, s ezt olykor kevés basszus, steelgitár, illetve Adrienne Davies szintén végletesen takarékos dobolása egészítette ki - és maga volt a mágia, hogy ebből a nagyon kevés hangból milyen gazdag és sűrű muzsika bontakozott elő.
A napokban megjelent The Bees Made HoneyÉ hét száma újfent sosem hallott zene, pedig tulajdonképpen sajátos szintézisről van szó: mintha Johnny Cash súlyos countryja kapaszkodna össze álomittas keringőben a bluesos, pszichedelikus rockkal és a gospelhimnuszok emelkedett hangjaival. A dísztelen, kopár Hexhez képest a Bees kimondottan dús megszólalású: cseng-bong a nagyzongora, hullámzik a Hammond, néhány számban Bill Frisell improvizál, s magához képest Carlson is sűrűbben játszik. Ünnepélyes, ragyogó zene, ami immár nem a végeérhetetlennek tetsző éjszakáról, hanem az azt követő virradatról szól. Kevésbé megrázó, mint az elődje volt, de ebben nincs semmi meglepő: Carlson, e viharvert géniusz még csak most deríti fel, hogyan lehet átélhetővé tenni a megbékélés, a hazatalálás katarzisát.
Southern Lord/Neon Music, 2008
