Lemez

Melankolikus falzett

The Strokes: Comedown Machine
szerző
Szabó Sz. Csaba
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az ezredforduló túlproducerelt, mai füllel nevetségesen elavult megszólalású mainstream rockzenéjének arculatát jobbára harmadik hullámos, nem túl izgalmas (ám annál érzelgősebb) poszt-grunge zenekarok, valamint a gitárzenét fapados elektronikával, illetve hiphoppal fantáziátlanul keverő crossover produkciók határozták meg. Égető szükség volt tehát egy normális rockzenekarra, ami köztudomásúlag az alábbi összetevőkből épül fel: nemtörődöm, rosszul artikulált ének, pontatlan, összevissza zörgés, neurotikus kaparászás, egykedvű, hanyag kúlság, stílusérzék, sárm és persze nem utolsósorban pompás, rögvest fülbemászó két-három perces számok. Az elkötelezett New York-i divatfikból alakult Strokes pedig tökéletesen meg is felelt erre a feladatra.

A zenekar bemutatkozó lemeze, az akkoriban éppen kevéssé divatos, javarészt New York-i kötődésű zenekarok (Velvet Underground, Television, Blondie stb.) vívmányait újrahasznosító, 2001-es Is This It jelentősége jócskán túlmutat magán az együttesen. Ahogy azon a tényen is, hogy, ugye, ez ágyazott meg a gyorsan elvirágzó új rockforradalom jobb-rosszabb zenekarainak. Bár készültek jobb, sikeresebb, független (és nem független) gitárlemezek is azóta, az Is This It alapvető viszonyítási pont maradt az elmúlt évtizedben. A Strokes pedig hiába adott ki kritikailag és piacilag is egészen sikeres, amúgy valóban élvezetes lemezeket az elmúlt tíz-egynéhány évben (plusz a különféle szólóprodukciók), hiába számít ma is népszerű koncertfavoritnak, az Is This It nyomasztó árnyékában az együttes - legalábbis az ún. közmegegyezés szerint - mégis megmaradt afféle beváltatlan ígéretnek.

Azzal nyilván a zenekar is tisztában van, hogy a bemutatkozó album elsöprő frissességét reprodukálni (pláne a rockzenét újra megmenteni!) gyakorlatilag lehetetlen, és a tagok becsületére legyen mondva, nem is nagyon erőlködtek ezen az elmúlt tizenvalahány évben. Sőt, bizonyos szűkös keretek közt azért kísérletezni is mertek, tisztább hangzású, modern rockzenével, újromantika előtti szintetizátorokkal, balladákkal, úgyhogy a Comedown Machine szintikkel alaposan megpakolt új hullámos pop-rock zenéje (gondoljunk itt, mondjuk, a The Cars munkásságára) csak azoknak lehet nagy meglepetés, akik nagyjából a 2003-as Room On Fire óta nem követték az együttes karrierjét. Az izgágán vágtató, gitársikálós Strokes már csak néhány dalban köszön vissza (a punkos húzású 50/50 például a lemez egyik legjobbja). A frontember, Julian Casablancas előadásmódjában rendszerint tetten érhető nemtörődömség néha már enerváltságba csap át, cserébe viszont többet énekel falzetthangon, mint valaha, ami legalább vicces. Az utóbbi két Strokes-lemezre jellemző érzelmi többlet itt is megjelenik, legmarkánsabban talán a címadó dalban, amelynek lassan építkező, csendes melankóliája furcsa módon leginkább a Yo La Tengo világát idézi - egy ilyen párhuzam azért négy-öt éve még elég meredek lett volna. Úgyhogy lehet, hogy a Strokes-fiúk nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött nagy reményeket, de újat mutatni és, ami még fontosabb, klassz, kerek popszámokat írni még mindig tudnak.

RCA, 2013

szerző
Szabó Sz. Csaba
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
rock
The Strokes
RCA
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Demokratikus ellenzék
A 2014-es összefogás kudarca és tanulságai
Kényszermegoldás
Nyári kórházi kapacitásátadás
Vígszínház az egész világ
Marton László életműinterjúja
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...