Az új-zélandi Moana & the Tribe együttesnek a lehető legszerencsétlenebb körülmények között kellett színpadra lépnie: az első napon, a kánikulai délutánon, szemben a nappal, négy tucat érdeklődő előtt. Pedig mindent megtettek, a dühödt maori táncmozdulatok közben nyelvüket vadul nyújtogató két félmeztelen táncos asszisztenciája mellett egyfajta könynyed és kellemes, egyszer használatos, reggae-s, enyhén rockos, inkább popos és persze maori motívumokat is felhasználó keverék zenét hallgattunk, miközben az énekesnő - nem világos, hogy miért - evidenciaszerűen elmarasztalta a Világkereskedelmi Szervezetet.
Magyar Narancs: Lehet azt mondani, hogy egy maori zenekart láttunk az előbb a színpadon?
Moana Maniapoto: Nem, a maori tagok mellett nem maorik is játszanak az együttesben.
MN: Ön nem csupán énekel, hanem dokumentumfilmeket is készít, és ahogy olvastam, komoly szervezői szerepet tölt be a maorik között. Mik voltak az előzmények?
MM: Az apám maori. Otthon nem beszéltük a nyelvet, mert az apám még egy olyan nemzedék képviselője volt, amely nem tanulhatott maoriul. Csak amikor beiratkoztam az egyetemre - ügyvéd akartam lenni -, akkor tanultam meg, úgyhogy most már kétnyelvűnek mondhatom magam. Elvégeztem a jogot, aztán egy rádióhoz, utána meg egy tévécsatornához kerültem. Sok mentorom volt, akik sok mindenre megtanítottak, szerencsésnek is érzem magam emiatt.
MN: Egyfajta önálló törzsnek tekintik magukat, ezért nevezik Tribe-nak az együttest?
MM: Egy német kiadóhoz szerződtünk, és ők kérték, hogy az eredetileg egyszerűen csak Moana néven futó zenekar találjon valami más elnevezést. Ezenkívül sokat utazunk, a zenekar tagjai viszont felnőtt, családos emberek, sokan tanítanak hagyományos művészetet vagy zenét, szóval nem mindig tudnak velünk utazni. Így aztán nagyon sok tagja van a zenekarnak, és emiatt választottuk ezt a nevet. Akik most nincsenek itt, azok is ismerik a repertoárt, és mindnyájan nagyszerű előadók.
MN: Úgy tudom, az új-zélandi kormány kifejezetten támogatja a maori kultúra életben tartását.
MM: Mára az egymást követő kormányok kialakítottak egy olyan politikai rendszert, amelyben mindenféle döntés előtt konzultálni kell a maorikkal. Szinte mindegyik kormányhivatalon, minisztériumon belül rendelkezünk képviselettel. Számunkra most az a fő célkitűzés, hogy ez a részvétel valódi legyen, ne csak jelképes, hogy valóban hallassuk a hangunkat a számunkra fontos kérdésekben. Kialakítottuk a stratégiánkat a nyelvünk újbóli elterjesztésére, már vannak maori rádiók és egy tévécsatorna is. Aztán maori újságok, folyóiratok és bizonyos egyetemeken maori nyelviskolák is. Szóval sok minden, amiért a korábbi nagy vezetőink is küzdöttek.
MN: Új-Zéland lakosságának mekkora hányada maori?
MM: Úgy tizenöt százalék az összesen négymilliós lakosságból. Új-Zéland kis ország, minden maori beszél angolul, és valamennyien ugyanazt a maori nyelvet beszélik, illetve nem túl eltérő dialektusait, szóval megértjük egymást.
MN: Kulturális különbségek sincsenek, például a zenében, a táncokban?
MM: Nem igazán lehet táncról beszélni. Európában annak nevezik, mert nem találnak rá jobb kifejezést, szóval inkább egyfajta...
MN: ...kifejezési forma.
MM: Így van. Bizonyos esetekben megfélemlítést fejez ki, hagyományosan azokban az esetekben, amikor a törzsek harcolni készültek, szóval kifejezetten az volt a célja, hogy megijesszék a másikat. Manapság inkább sporteseményeken jelenik meg. Nálunk a rögbi a nemzeti sport, és a nemzetközi mérkőzések előtt a válogatott mindig előadja ezt a hakát, hogy félelmet keltsenek.
MN: Valóban úgy tűnt most, a koncert alatt is, mintha a táncosok valamiféle összecsapást, harcot imitálnának.
MM: Igen, hagyományos harcművészeti elemeket használnak fel, botokkal, vagyis fegyverekkel. Tény, hogy számos haka ilyen agresszív benyomást kelt. A manapság készült új kompozíciók inkább a kormánnyal szemben jelentenek egyfajta kihívást - vagy ahogy például mi alkalmaztuk az egyik számunkban, a Világkereskedelmi Szervezettel szemben. Hagyományosan is alkalmasak ezek a mozdulatsorok bírálat kifejezésére - például egy nővel szemben, akinek sok szeretője van.
MN: A nők egyenjogúságáért kiálló dalnál ugyanilyen erőteljesen táncoltak, szemmel láthatóan támogatva az ügyet. Van-e ennek is valami köze a hagyományokhoz?
MM: Igen, az európaiak, az angolok érkezése előtt a maorik körében nagyfokú egyenlőség volt a nemek között. Ez a mitológiánkból is kikövetkeztethető, amelyben a Nap férfi, a Hold nő, az ég férfi, a föld nő, szóval minden egyensúlyban van. Sohasem voltak fontosabbak a férfiak, mint a nők. Ez az angolok érkezése után megváltozott.
MN: És van-e élő maori zenei hagyomány?
MM: Először is itt van az említett haka, amihez ének is társul, és ez gyakran hagyományos motívumokat használ. Aztán vannak a hagyományos hangszerek, például a poi, egy zsinegre erősített, körbe-körbeforgatott vékony fa- vagy csontlap, ami egyfajta különleges, süvítő hangot ad ki, és a nők kifejezőeszköze volt. (Van egy korábban madárcsalinak használt, kilyuggatott lopótökszerű termésből készült változata is - K. T.) Minden hagyományos hangszer megszólaltatásának spirituális jelentőséget tulajdonítottak, egyfajta átmenetként értelmezték az emberi és a szellemi világ között. Kétévente rendezik a nagy hakaversenyeket, amelyekre új kompozíciók készülnek. Ugyanakkor igyekszünk életben tartani a régieket is.
MN: Önök, maorik Új-Zélandon jobb helyzetben vannak, mint az ausztráliai őslakosok leszármazottai?
MM: Mi szerencsésebb helyzetben vagyunk: sokkal kisebb országban élünk, egyfajta nyelvet beszélünk, míg Ausztráliában különféle törzsek éltek, és az ország hoszszabb ideig volt gyarmat. Ráadásul mi a polinéziai népek közé tartozunk, így aztán vannak kapcsolataink Hawaiin, Szamoán, Tongán, a Cook-szigeteken, Tahitin.
MN: Vannak még hagyományos életformájukat őrző maorik?
MM: Két ilyen törzs van, eléggé elzárt, nehezen megközelíthető területen élnek, és például szabadon vadásznak. Szerencséjük volt, autonómiát kaptak a sok szenvedés miatt, amelyet az angoloktól szenvedtek el. A kormány meg is követte őket, és elégtételt kaptak. Egyébként a törzsek egy-egy hegygyel, folyóval azonosítják magukat. Ha egy maorit megkérdeznek, hogy hova valósi, akkor azt a bizonyos hegyet nevezi meg.
*
Rachid Taha a második nap utolsó fellépője volt. Az egykor érzékien vonzó fiatalember előző Sziget-fellépésekor egy menthetetlen politoxikomán benyomását keltette. Ezúttal sokkal jobb volt a helyzet, egy öregedésnek indult, viszont magabiztos, sikertudatos ember énekelt - csak az ütött-kopott cilinder tűnt hülye ötletnek. Az új lemez anyaga mellett régi sikereket is kínáló koncert sikerében komoly részük volt a virtuóz és erőteljes kísérőzenészeknek, akik sokat tettek a vágyott révület elérése érdekében.
Magyar Narancs: A legújabb lemezén, a Zoomon, amelyről most több számot hallhattunk, az eddigiektől némileg eltérő irányba indult el. Úgy tűnik, érdeklik a rock and roll amerikai countrygyökerei, miközben természetesen az észak-afrikai hagyományok is.
Rachid Taha: Így van. Azt mondhatom, hogy lényegében két világsztár hatása alatt nőttem fel. Az egyik Um Kaltum (vagy Kalszum, sajátos, hagyományos stílusú dalokat éneklő, bátran karizmatikusnak mondható, mindmáig tisztelt és kedvelt egyiptomi énekesnő, 1975-ben halt meg - K. T.), a másik pedig Elvis Presley. Memphisz és Memphis: Egyiptom és Tennessee. Ezt a két pontot akartam öszszekötni.
MN: Hogyhogy csak most, enynyi év után?
RT: Nem most, már korábban kezdődött ez, hiszen a dalaimban mindig is erős volt a rock and roll hatás. Azt akartam, hogy ez kifejezetten nyers hangzású album legyen, rhythm and blueszal, countryval - mindig is nagyon szerettem például Johnny Casht, de még sok mindenki mást is természetesen.
MN: Ez tehát egy hosszabb távú elmozdulás, kiindulva az algériai rai zenéből?
RT: Ez egy tévhit, sohasem játszottam rait (berber eredetű zenei irányzat, amely a 80-as években vált igazán népszerűvé Algériában a helyzetükkel elégedetlen fiatalok körében - K.T.), hanem valamilyen keverékét más stílusokkal. Egyébként azt gondolom, hogy a zene néha képes változtatni a helyzeten, képes arra, hogy segítse az előrelépést. Nagyon el tud keseríteni, ami ma zajlik: a legtöbb arab országban háborús viszonyok vannak. Ugyanakkor fel is háborít: van egy huszonnyolc éves fiam, akit annak idején a polgárháború miatt nem vihettem el Algériába. Mármost ezekben az országokban nincsen zene. Jó, van a királyok, a hercegek számára, de elkötelezett zene nincsen.
MN: De azért úgy húsz éve még Algériában is hatalmas bulikban táncoltak a fiatalok.
RT: Igen, és a mostani helyzet kialakulásában a Nyugat is hibás. Szörnyeket kreált, a Hezbollah-t, a Hamászt, az al-Káidát.
MN: De hiszen ezek mind valóban léteznek.
RT: Mindenesetre a fiatal nemzedék már átlátja a helyzetet az internet segítségével, és emiatt optimista vagyok.
MN: Egyelőre még ez a kisebbség.
RT: Igen, de erről a Nyugat által támogatott hatalom tehet, amely egyidejűleg a fundamentalistákat is támogatja. Az utóbbiak pedig elüldözik az értelmiséget, az igazi demokratákat. Ki maradt? Az analfabéták, akik nem tudnak írni-olvasni. És íme, az eredmény.
MN: Térjünk vissza inkább a zenéhez! Úgy tudom, Oránban született, amelynek elég színes és gazdag zenei élete volt korábban.
RT: De ma is. Hallgassa csak meg például egy fiatal énekesnő, Cheba Fifi dalait, akinek nyíltan erotikus szövegei vannak! Ő vezeti mostanában Algériában a slágerlistákat.
MN: Másfél évtizede, a polgárháború idején ez még nagyon veszélyes lett volna.
RT: Az a helyzet, hogy aki a szexről énekel, az mindig veszélyben van.
Ezen a ponton változatlanul barátságos hangnemben váratlanul lezártnak minősítette a beszélgetést - igaz, már túl is léptük a megbeszélt tízperces időtartamot. Aztán mégis kikívánkozott belőle egy rövid, már-már bulvárszenzációnak minősíthető önvallomás, miszerint van egy félig magyar származású unokatestvére. Ennek pedig az a története, hogy valamikor, "száz éve" egy hajótörött magyar tengerész az algériai partokra vetődött. Ha pedig már így esett, le is telepedett, családot alapított, új életet kezdett. Talán megtudhatjuk a folytatást a dúlt gondolatok között vergődő énekes egy következő Sziget-fellépésekor.
