Interjú

„Most csinálom azt, amit szeretek”

Natalie Dessay színész, énekes
szerző
Rácz Judit
publikálva
2018/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt hittük, az operaénekes jön egy dalesttel, de nem – Natalie Dessay, az utóbbi évtizedek legsikeresebb francia énekesnője olyannyira elhagyta ezt a pályát, hogy beszélni sem szeret róla.

Magyar Narancs: Operaénekesi pályája során gyönyörű szerepeket énekelt, nagyszerű rendezésekben. Beszéljünk három emlékezetes szerepéről.

Natalie Dessay: Nem… Ne haragudjon, ez engem már egyáltalán nem érdekel. Négy éve abbahagytam az operaéneklést, már nincs kedvem erről beszélni. Én eleve nem is akartam énekesnő lenni – csak azért lettem az, hogy a színpadon lehessek.

MN: Persze, rendben. Bár amikor bejelentette, hogy visszavonul, több fórumon is hozzátette, hogy ez azért még csak átmeneti, majd még elénekli, amihez kedve van. Ezek szerint egy kicsit sem tért vissza.

ND: Nem. Ezt a korszakot lezártam, másféle életet akartam élni. És hiába akartak visszacsábítani, nagyon keményfejű vagyok, mindenre nemet mondtam.

MN: Mintha teljesen megtagadná azt a korszakát, pedig elég hosszú volt és nagyon sikeres.

ND: Igen. Akkor rendben volt, és rengeteget tanultam, de valójában most csinálom azt, amit mindig is akartam: színésznő akartam lenni. Énekelek is, de egészen mást, sanzonokat.

MN: Többször mondta magát germanofilnek, ami különösen érdekes egy ilyen ízig-vérig francia művésznél. Mi vonzza önt a németekhez: a nyelv, a kultúra, az érzelmek egészen más kifejezése, netán esetleg éppen az önnel annyira ellentétes nehézkesség?

ND: Tizenegy éves koromban kezdtem németül tanulni; ez volt az első idegen nyelv, amit az iskolában tanultam. Azonnal megszerettem a bonyolult nyelvtant, a ragozásokat, a végtelen hosszú összetett szavakat, azt, hogy az igét a mondat végére kell tenni. És persze jó tanárom volt, aki értett hozzá, hogyan tegye érdekessé számunkra az anyagot. Utána felfedeztem a német irodalmat, a zenét, a dalokat. De alapjában véve a nyelvet szerettem meg, azt, hogy annyira különbözik a franciától. Általában szeretem a szavakat, érdekel, ahogyan egy-egy nyelven gondolkoznak. Ezért is szeretek színházban játszani, mert az elsősorban nyelv. Ez az, ami az operában frusztrált, hogy az esetek túlnyomó részében úgysem lehet érteni a szöveget, mely szöveg egyébként is sokszor ostoba. Én a történetmesélést szeretem.

MN: A német zenével mindenesetre két nagy találkozási pontja van: Bach és Schubert. Milyen az ön Schubertje?

ND: Ó, ez így nehéz. Én művelem a zenét, beszélni nem nagyon tudok róla, nem vagyok muzikológus. De nála is azt szeretem, amikor történetet mesél.

MN: A Rémkirály?

ND: Persze, például. Ami azt illeti, a végigkomponált dalokat szeretem, ahol egy történet halad. Azokat nem nagyon, ahol zeneileg ismétlődő versszakok vannak, azt nehezen jegyzem meg, a memóriámnak nehéz. De például nagyon szeretem a Nachtviolen című dalt, amely tulajdonképpen szinte jelentéktelen, de én nagyon meghatónak találom. Egyszer Matthias Goernétől hallottam, és kedvem támadt elénekelni.

MN: A dalénekléshez más hang kell, mint az operához?

ND: Nem igazán. Persze nem kell olyan hangosan énekelni, nem kell olyan atletikus erőfeszítés, nem kell áténekelni egy zenekart, a fizikai befektetés más. És ott én énekelek, nem valaki mást játszom.

MN: Két alkalommal is átesett hangszál-operáción. Ez ugyan operaénekesi pályáján történt, de talán beszélne róla. Volt olyan bátor, hogy filmre is vette az egész folyamatot. Az operáció előtt azt mondta, semmi baj, lehet mást is csinálni, mint operát énekelni, pedig éppen hivatásának legfőbb eszköze forgott veszélyben.

ND: Ez igaz, de megpróbáltam úgy tekinteni a dolgot, mint egy sportsérülést. Ha egy sportoló sérül meg, azt mindenki természetesnek találja. Máig nem értem, hogy egy énekesnek miért ne volna joga ugyanerre. Igazi omerta van ezen, amit nevetségesnek tartok. A hangszál is csak egy izom. Teljesen normális, hogy megsérüljön. Fogalmam sincs, hogy az ilyesmi esetleg hibás énektechnikától keletkezik, pszichés eredetű, a fáradtság okozza, vagy egy fertőzés következménye, mindenesetre sokakkal megesik.

MN: Nagy szerencséje volt az orvosaival. Ismer más énekeseket is, akiket megoperáltak?

ND: Persze, de senki sem beszél róla.

MN: Nehéz időszak volt? Kétszer nyolc hónap a bizonytalanságban nem lehet túl könnyű.

ND: Nehéz volt, de érdekes is. Volt idő gondolkozni, érdekes volt az újratanulás – sok mindent megtud és átél az ember, ami egyébként nem történne meg vele.

MN: Volt két másik „megszakítása” is, de az már nem betegség miatt: két gyereket szült – hány évesen is?

ND: Harminc- és harminchárom évesen.

MN: Sosem volt ezzel kapcsolatban kétsége, mint sokaknak, sosem tartott attól, hogy ez hátráltatja vagy megnehezíti a karrierjét?

ND: Soha. Számomra mindig az élet volt az első, a hivatás csak a második. Hiszen sokkal távolabbra kell tekintenünk, mint a pályánk, ami nagyjából ötvenévesen lezárul. Onnantól kezdve mi lesz, ha nincs családunk? Szörnyű lehet.

MN: Ön zsidó lett, betért. Szüksége volt egy vallásra, vagy a férje, a nagyszerű bariton, Laurent Naouri kedvéért tette?

ND: Ez a férjem iránti gesztus volt, mert én egyébként sem hiszek Istenben. Bármilyen más vallásra is áttérhettem volna. De itt nagyszerű közösségre találtam, akik csodálatosan fogadtak. Nagyon szeretem őket. És az a helyzet, hogy ez egy fantasztikusan érdekes, lenyűgöző vallás. Sosem mondja, hogy nála a végső igazság, és ez nekem nagyon fontos. Ez a kérdések vallása. Rengeteg törvénye van, igaz, de azokat lehet követni vagy nem követni, mindenki maga dönti el.

MN: És gyakorolja a vallását? Péntek este gyertyát gyújt a családi vacsoránál?

ND: Ó, az lehetetlen a mi életünkben. Megteszünk, amennyit tudunk. Otthon kósert eszünk, mindenesetre. És néha elmegyünk a zsinagógába.

MN: Személyesen sosem találkozott antiszemitizmussal?

ND: Nem, de persze tudom, hogy ez egy nem szűnő betegség.

MN: Egyik új elfoglaltsága a sanzonéneklés, több lemezt is fölvett Michel Legrand, a francia sanzon nagy öregjének dalaival. A legutóbbin olyan dalok szerepelnek, amelyeket Legrand Barbra Streisandnak írt.

ND: Azok valójában ötven évvel ezelőtti vázlatok voltak. Streisand lemondott az eléneklésükről, s a szerző most befejezte, újrahangszerelte ezeket számomra. Michel Legrand szerintem zseniális komponista, csodálatos, hogy nekem komponál, és imádom, hogy olyasmiket énekelhetek, amiket gyerekkorom óta szeretek. A következő albumomon különböző francia dalokból válogatok majd, Claude Nougarótól, Georges Brassenstől és másoktól. A központi témája pedig a nő lesz.

MN: És mint mondta, megérkezett eredeti hivatásához, a színészethez. Mit játszott eddig?

ND: Az angol Howard Barker Und című drámai monológját, ami több mint százszor ment. Rejtélyes darab! Most pedig Stefan Zweig Egy élet legendája című kiadatlan darabjával turnézom. A színházban az is jó, hogy végre a saját korombeli nőket játszhatom, nem kell Júliának vagy a Traviatának lennem.

MN: És mik a szerepvágyai?

ND: Épp az a zseniális, hogy szinte bármit eljátszhatok, királynőt, férfit, őrültet, akármit!
A következő darab az amerikai Julia Otsuka regényének adaptációja, amelyben egy amerikai nőt játszom, aki nem érti, miért tűnnek el körülötte a japán nők Pearl Harbor után.

MN: Azt mondta egyszer, hogy az operában annyira izgult a színpadra lépés előtt, hogy titokban azt kívánta, bár égne le a színház… Ez talán öntudatlan eszköz volt arra, hogy jól teljesítsen?

ND: Egyáltalán nem! Ez igazi félelem volt, ami nagyon megkeserítette az életemet! És képzelje, a színházban szinte egyáltalán nem izgulok. Olyan boldog vagyok, amiért játszhatok, hogy szinte semmi félelem nincs bennem. Pedig rettenetes rossz a memóriám, bármiről legyen is szó, egy dalról vagy egy darabról – rengeteget kell dolgoznom, hogy emlékezzek a szövegekre.

MN: Hogyan választja ki, miben játszik? Szöveget választ vagy rendezőt?

ND: Mindkettőt. Látok egy darabot és tetszik a rendezés, vagy a kezembe kerül egy szöveg. Sokan megkeresnek, de válogatós vagyok – szerencsére megtehetem.

MN: Az operában szerette, ha a rendező megmondja, mit csináljon. Így van ez a színházban is?

ND: Nem. Az operában nincs idő, a rendezőnek kész elképzelésekkel kell(ene) jönnie. A színházban együtt gondolkodunk, sokat beszélgetünk, változtatunk, alakítunk. A színházban sokkal mélyebb munka folyik.

MN: Gondolom, most mindenre több ideje van.

ND: Alapvetően igen, de a lényeg, hogy most örömet akarok szerezni magamnak, úgy dolgozni, ahogy nekem tetszik, hogy élvezzem. Néha egy hétig csak olvasgatok, álmodozom, gondolkozom, színházba járok – ez egy egészen más életritmus.

MN: Ha operában nem is hallhattuk Budapesten, szerencsére a dalestjével eljön.

ND: Azt hiszem, elég érdekes programot sikerült összeállítani, ahol a német dalokra és áriákra a második részben csupa francia darab válaszol.

szerző
Rácz Judit
publikálva
2018/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...