Opera

Ne féljünk az idegenektől!

Rameau: A gáláns indiák
szerző
Kling József
publikálva
2018/10. (03. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Dvořák 1891-ben Amerikáig ment, hogy elhozza nekünk az indiánok zenéjét, és a IX. „Újvilág” szimfóniában lábunk elé terítse a vad-fenséges préri hangjegyszőttesét. Bő másfél évszázaddal korábban francia kollégájának, Jean-Philippe Rameau-nak ki sem kellett lépnie XV. Lajos udvarából ahhoz, hogy megihlessék a távoli földrész őslakosainak egzotikus ritmusai: az indiánok házhoz jöttek.

Az 1725-ben komponált csembalódarab, a Les Sauvages (A vademberek) ritmusképlete a bizonyíték arra, hogy Rameau valóban jelen volt azon az emlékezetes eseményen, amikor Párizsba látogató indiánok saját táncaikat mutatták be a királynak. Az élmény olyan átütőnek bizonyult, hogy amikor az első bemutató után (1735) egy évvel átdolgozta Les Indes galantes (A gáláns indiák) című operáját, hozzáragasztott még egy indián sztoris felvonást, a nagy békepipatáncban felidézve a Les Sauvages zenei anyagát. Nagy kár lett volna, ha életművét belepi a felejtés több évszázados pora. Szerencsénkre időben érkeztek a bélhúr és a nyers nád apostolai, Nikolaus Harnoncourt, John Eliot Gardiner, William Christie, Marc Minkowski és még sokan mások, hogy felébresszék bennünk a vágyat a Rameau-operák hallgatása iránt.

Hazai pályán vágykeltésben elévülhetetlen érdemeket szerzett Vashegyi György az Orfeo Zenekar, illetve a Purcell Kórus élén. Sorsszerű tehát, hogy az idei Régizene Fesztivált ebben a felállásban és A gáláns indiákkal nyitották meg koncertszerű előadásban. A szólisták nemzetközi csapatában egy régi motoros, Véronique Gens a húzónév. Rameau-n polírozott hangja (1986-ban debütált William Christie keze alatt) kiragyog a többieké közül intonációs magabiztosságával, erejével, nemességével, hajlékonyságával és technikai könnyedségével. Chantal Santon-Jeffery szopránja a prológusban, Hébé szerepében jóval sápadtabb és karcosabb. Ám amikor a negyedik felvonásban Zimaként visszatér, mintha nemcsak fizikailag, hanem vokálisan is átöltözött volna, és ez az „új”, rugalmasabb, csilingelőbb hang sokkal jobban áll neki. Katherine Watson nem öltözik át. Törékeny madárhangját föleszi a zenekar és a kórus együttese. A három férfi szólista sem a hangerejével hódít. Thomas Dolié olykor belefullad a saját mélységeibe, pontosabban azok hiányába. A magasabb régiókban sokkal otthonosabban mozog pasztellszínű, takarékon égetett baritonja. Jean-Sébas­tien Bou sokkal látványosabban aknázza ki hangi adottságait. Ha nem is a baritonok Véronique Gens-ja, azért társainál magasabbra tudja csavarni a potmétert, és karakterformáló képessége is figyelemreméltó.

Reinoud Van Mechelené a legkényesebb szerep, hangfajilag mindenképpen. A francia barokk hősszerelmesének jellegzetes haute-contre (magas tenor) hangján hitelesen, plasztikusan, érzékenyen megszólalni legalább akkora kihívás, mint az olasz barokk operákban kontratenorként kasztrált szerepet alakítani. Tenorunknak van hangereje és megvannak a magasságai is. Van abból némi feszültség a hallgatóban, vajon el is éri-e min­det. Többnyire igen, még ha olykor túl sok vibrato árán is.

Rameau zenéje ma legalább annyira egzotikus nekünk, mint amilyen az indiánok tánca lehetett neki. A ritmusvitalitás és harmóniai gazdagság teszi ma is élvezhetővé darabjait. Rameau kiváló hangszerelőként egyedülálló, sajátos zenekari hangzást teremtett meg. Az operát megújította, bizonyos értelemben közelebb jutott Wagnerhez, mint a saját korához. Ária és recitativo között a határvonalat elmosta, a zene folyamatosan hömpölyög, a zenekar szervesül a történést hordozó énekbeszédbe, amitől a szereplők érzelmeinek kifejezőereje reálisabbá és hangsúlyosabbá válik.

Vashegyi hallhatóan nem a merész tempóváltásokra, nem a ritmus vad vágtáira épít, nem használja ki a szélsőséges dinamikai kilengéseket, amelyeket a Rameau-zene tálcán kínál. Nála a vihar és a földrengés is visszafogott, jelzésszerű, nem felbőgnek, csak duruzsolnak a zenekar és a pazar kórus turbómotorjai. Pedig Vashegyi karmesteri mozdulatai is lázasabbak annál, mint ami azok nyomán hallhatóvá válik.

Mindenesetre a zenekarban külön kis szigeten uralkodó timpanista mindent elkövet, hogy ez a nyers, szilaj, ösztönös rétege ne vesszen el a zenének. Vashegyi inkább a Rameau-opera poétikus, bukolikus, már-már ezoterikus színeire koncentrál. Hangzó fantasy a dudák teremtette világ, a vonósok levegős játéka. A három fuvolista szinte levitál, ahogy a napimádás spirituális hangjait hangszerükön keresztül átlehelik. Jogos tehát az emelkedettség érzése, amire a librettó egymással lazán összefüggő, döbbenetesen aktuális történetei is ráerősítenek: szeretkezz, ne háborúzz! Az idegen nem ellenség, ugyanolyan ember, mint te, nemzetiségtől és bőrszíntől függetlenül. Amiben más, attól csak izgalmas. Az idegen te vagy. Szeresd hát magad! Szívjuk el a békepipát!

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 27.

szerző
Kling József
publikálva
2018/10. (03. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...