Interjú

„Nem lehet a profizmussal burkolózni”

Pasztircsák Polina operaénekes
szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2016/49. (12. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Harmincas éveiben jár, de már nemzetközileg jegyzett opera- és dalénekes. A hat nyelven beszélő művész a Magyar Állami Operaház legrangosabb címét viseli az idén: ő a ház egyik kamaraénekese. Nemrég Domingo partnere volt, hamarosan pedig Erwin Schrott Don Giovannijától fogadja a sors csapásait Donna Anna szerepében.

Magyar Narancs: Vissza tudsz emlékezni arra a pillanatra, amikor először fogalmazódott meg benned, hogy „na, én operaénekes leszek”?

Pasztircsák Polina: Arra a pillanatra emlékszem, amikor először akartam énekes lenni. Ezt azonban nem szeretném elárulni.

MN: Vagyis valami magánéleti dologról van szó.

PP: Erős érzelmi szituációban, spontán mondatta ki velem egy belső hang. Életem első nagy szerelme volt a tanúja, egy graffitis srác. Akkoriban városszerte lehetett látni a nevemet a házak falán… Viszont nem tartom magam kizárólag operaénekesnek, sokkal inkább általános érvényű énekesnek. Ebben a dal- és koncerténeklésnek is nagy szerepe van. Aztán persze amikor kikristályosodott a pillanat, apukám segítségével találtunk egy olyan ambiciózus énektanárt, Bikfalvy Júliát – egyébként Rost Andrea énektanára is ő volt –, aki látott bennem fantáziát, és erős visszaigazolást adott. Ott is hagytam az ELTE angol–magyar szakát az éneklésért. Annyira ösztönlény voltam mindig, bele sem gondoltam, hogy ezért most egy komoly főiskolát adok fel. Drámai, melankolikus típus vagyok, ötven százalékban orosz vér is csörgedezik az ereimben; ez is közrejátszhat, hogy nekem az éneklés iszonyatosan erős lelki-fizikai megnyilvánulása a bennünk tomboló személyiségnek.

MN: Hogyan kerültél a világhírű olasz szopránhoz, Mirella Frenihez?

PP: Az énektanárnőm ajánlotta Freni modenai mesterkurzusát, ami úgy működött, mint egy előválogató az általa vezetett akadémiába. Bekerültem, és végül öt évig tanultam nála úgy, hogy tulajdonképpen minden évben újra és újra felvételizni kellett. Nemcsak Freni adott sokat, hanem az egész élmény. Kimenni egy idegen országba, teljesíteni úgy, hogy akkor még a nyelvet sem beszéltem rendesen, egy ilyen hatalmas dívának folyamatosan megfelelni – nem volt könnyű. Leginkább arra az igényességre tanított, hogy mindig a legmagasabb produkciós szintet kell keresni.

MN: De lehetséges mindig a legmagasabb szinten teljesíteni?

PP: Nem, de ebbe nem is kell belepusztulni. Az ember annyira rezgő lény, folyamatosan változó érzelmekkel, hogy ezt nem lehet mindig ugyanazon a szinten tartani. Csak törekedni lehet rá.

MN: Az aktuális lelki diszpozíció ennyire meghatározó?

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

PP: Ennyire. És emiatt meglehetősen fontos ezen a pályán a lelki stabilitás. Ugyanakkor egy drámai magánéleti esemény pozitívan is hathat a teljesítményre. Épp ezért ki nem állhatom a profizmus szót, legalábbis ahogy azt manapság emlegetik, hiszen rutinból nem lehet megoldani emberi pillanatokból összeálló művészi produkciókat. Ha az ember csak profi énekesként van jelen, és nem lüktető, hús-vér valójában, örömeivel, bánataival, szorongásaival és ujjongásaival, akkor a produkció nem tud érvényes lenni. Pont az emberség kezd kihalni a profizmusból, márpedig egy ennyire emberközpontú hivatás esetén nem lehet a profizmussal burkolózni. Ma már az éneklés, a hangversenyezés is egyre inkább a bizniszről szól, a zenészek, különösen a nagy sztárok egyszerre száz helyen lépnek fel, utaznak, jönnek-mennek és sokszor egy komoly koncert vagy opera-előadás esetében is csak egyetlen próbára van lehetőség. Pedig egy próbának nem arról kellene szólnia, hogy kezet fogunk egymással, és lejátsszuk az előadást, hanem esélyt kéne adni az összehangolódásra, hogy a partnerek között energiák szabadulhassanak fel, interakciók jöjjenek létre, hisz ez a lelke egy előadásnak. De a profizmus ma már mindenhol alapvető elvárás, mert a gépezet csak így tud működni. Szerencsés szakma ez ilyen szempontból is: folyamatos önreflexióra késztet. Segít észrevenni, mikor lett belőled ember helyett túlhúzott csavar.

MN: Mi van, ha a partnered nem szimpatikus?

PP: Akkor is megoldom valahogy. Addig keresem az illetőben a szimpatikus vonást, míg meg nem találom. Mindenkit lehet szeretni, és kell is ez az energia. Amint konfliktus van, nálam gajra megy az egész. Legyen az partner vagy karmester.

MN: 2008-ban a genfi énekversenyen első díjat nyertél, emellett besöpörtél három másik elismerést is, köztük a közönségdíjat. Gondolom, ez fordulópont volt a karrieredben.

PP: Abszolút. Onnantól kezdtek érkezni a nemzetközi felkéréseim. Olyan emberekkel találkoztam, akik a mai napig követik és segítik a pályámat.

MN: Mennyire számít az énekesi pályán a külső?

PP: Aki csinos, azzal egyszerűen többet foglalkoznak, emiatt nagyon tehetséges énekesek elsikkadhatnak, mások pedig főként a megjelenésüknek köszönhetik azt, ahová jutottak. Vannak olyan próbaéneklések, ahol azokat eleve meg sem hallgatják, akik nem passzolnak a szerep vagy a rendező megkövetelte külsőhöz. Nagyon kemény lett a verseny ilyen szempontból. Persze az előnyös külsőre érdemes törekedni a fittség és a színpadi fesztelenség érdekében.

MN: Eddigi pályafutásod során melyik volt az a szerep, amivel a leginkább tudtál azonosulni?

PP: Richard Strauss Daphne című operájának címszerepe, amit Kocsis Zoltánnal énekeltem. Jókor jó helyen voltam, és a hangom meghallgatásra talált. Magyarul beajánlottam magam, és drága Zoli komolyan vett. Örökké hálás leszek neki ezért. Komolyan vette bennem az igényt egy konkrét szerep megformálására. Daphne naiv és ösztönös lényével, a természet erejének fontosságával rendkívül tudtam azonosulni.

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

MN: És melyik volt az a szerep, amelyikkel nem?

PP: A legutóbbi operaházi Traviata nehéz volt nekem. Többször énekeltem már ezt a szerepet, és eddig minden mozzanat, szituáció könnyű volt. A mostani rendezés más volt, és az átlagosnál nagyobb kihívást jelentett. Izgalmas egy másik ember szemüvegét felvenni, és azon keresztül megnézni valamit, azonosulni vele már nagyobb feladat. De a nyitottság kényszere a szakma egyik legszebb része.

MN: Mennyire van kedvedre a rendezői színház?

PP: Rendezőtől függ: inspiráló is tud lenni, de kínszenvedés is.

MN: De azzal a koncepcióval tudsz azonosulni, hogy az opera a máról és a mának szóljon?

PP: Ha nem öncélú, akkor igen. Ami viszont egyértelműen agymenés, és csak azért lett kitalálva, hogy valami „más” és „új” legyen, azt elutasítom, az opera sztorija ugyanis, akárhogy forgatják ki-be, sosem lesz más. Manapság sokat erőltetik a különböző szimbólumokat, átértelmezéseket, az pedig veszélyes, ha ezek elvonják a figyelmet a zenétől, illetve zene és cselekmény összhangjától. Az extrém színészi jelenlét egy lírai pianóban kínos tud lenni. Sok rendező feltételezésem szerint szövegkönyvből dolgozik, nem pedig a zenéből, ezért a szövegkönyvből adódó ötlet megvalósítása kerül előtérbe, nem a zenében megírt evidenciáké.

MN: Az arénában Domingóval énekeltél Csárdáskirálynőt. Az ő partnerének lenni óriási dolog, de vajon az operettet élvezted?

PP: Imádom az operettet. Tudom, hogy a fiatalok körében halott a műfaj, de csak azért, mert nem csinálhatják! Nekem ez a világ egy felfedezés: varázslatos és végtelenül kacér. Most szilveszterkor is adunk egy operettestet Kanadában, karácsonykor pedig Tatárföldön.

MN: Hogyan készülsz Donna Anna szerepére?

PP: Donna Anna egy elkényeztetett fapina, lássuk be! Folyton visszautasítja Don Ottaviót szexuálisan, és ő ennek ellenére még mindig ott van és kitart szerelmesen. Én kifejezetten sajnálom szegényt, hogy egy ilyen hisztérikába lett szerelmes.

MN: Egy folyton utazó énekesnőnek nehezebb vagy könnyebb a magánélet, a párkapcsolatok építése, fenntartása?

PP: A párkapcsolat már önmagában őrületesen nehéz dolog, olyan valakit találni, aki passzol az emberhez. A családalapításra horrorként gondolok, annak ellenére, hogy iszonyatosan vágyom rá, mert úgy érzem, mindig azon fogok tépelődni, amikor énekelek vagy szerepet tanulok, hogy most a gyerekkel kéne lennem, ha meg a gyerekkel vagyok, akkor azon, hogy énekelnem kéne. Ezért ezt a témát tolom még egyelőre. Ehhez a projekthez egy nagyon-nagyon szerető férfi kell.

MN: Mit tartasz az énekesi pályában a legnehezebbnek?

PP: Freni mesélte, hogy amikor a híres Figaro operafilm felvételére készültek, elvonultak fél évre, összezártan, együtt reggeliztek, beszélgettek, és mindenre volt idő: összeveszni, kibékülni. Ma ilyen produkció nem létezik. Te annyit tehetsz, hogy iszonyatosan felkészülsz, de persze sosem lehet eléggé felkészülni. Nagyon ritka az, amikor tényleg elégedett vagy, és azt mondod, na, most csináltam valamit, amiért megéri.

szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2016/49. (12. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 5 MonaLujza
    MonaLujza
    2017. január 03., kedd 22:03
    rworse,
    most teljesen egyetértek veled. Marton Évát illetően is. Amit a mezzókról írsz, abban is. Ha ilyen mezzós(-altos) szempontból nézem, akkor viszont inkább, tényleg a jelenlegi koloratúrás szín is érezhető, és reméljük, meglesz neki a mezzó irányába ívelő, szép drámai szoprán hanggal befutott karrier, a másfeledikben. Nagyon jó konstellációkkal annak bármelyik részén. Kívánom neki. De a youtube-ra tényleg első osztályú hanganyagot tennék fel, akárcsak a honlapjára. Nem kell sok, nem mennyiségi kérdés, hanem csakis, abszolút minőségi. A szerepek sokaságát leírhatja egy listában, de a neten lévő hanganyag csakis kiváló minőségű legyen.
  2. 4 rworse
    rworse
    2017. január 02., hétfő 20:45
    MonaLujza

    Ahogy az első vonalba talánozással lényegében te is, Marton Évát a másfeledik vonal tetejére sorolnám, majdnem az első vonalba. Polinának úgy gondolom ez sem elérhetetlen, de inkább egy "közép másfeledik vonali" státuszt jósolnék neki a következő húsz évre, ha minden jól megy neki.
    Egyébként egyetértek, már ma is inkább drámai szoprán hangja van, kevésbé koloratúr, de az igazi drámai szopránok tudnak mezzót is, sőt hovatovább altot is, ezeket pedig Polina még nem, ezért tettem inkább a drámai és koloratúr közé.
  3. 3 MonaLujza
    MonaLujza
    2017. január 02., hétfő 20:12
    rworse-hoz csatlakozom. Szép hangja van, a youtube-on elég rossz minőségű felvételek (?!) hallgathatók, de azt hallani, hogy szép hangú énekes. Én inkább drámai felé hajlónak érzem már most is. Ez a másfeledik karrier jól hangzik. Elsőben, az igazi nagy világhíres "legnagyobbak" között nincsenek és nem is voltak énekeseink, talán Marton Éva évekkel ezelőtt. Kívánom neki, hogy a stabil másfeledik, ami a "királynőknek" tartott magyar szoprán énekesnőink nívója és hírneve felett van (!) bejöjjön neki. De azért igyekeznie kell már. (Én a youtubera csak jó felvételeket tennék fel.)
  4. 2 rworse
    rworse
    2017. január 01., 16:53
    Nem mondanám, hogy "már" nemzetközileg jegyzett, mert aki ebben a korban nem az, valószínűleg később se lesz.
    Van persze szép hangja, sajnos még csak dalestjét hallottam, jó hallgatni, valahol a koloratúr és a drámai között érzem, mindegyikben jó, de egyik se tipikusan egyelőre, nyilván később inkább drámai lesz. A kritikai visszhangja szerint színpadi megjelenése, intelligenciája is van, úgyhogy egy másfeledik vonalbeli karriert jó eséllyel be fog futni, a legnagyobbak közé nem feltétlen emelkedik, persze nem is baj.
    Mindezt csak a "már" miatt írtam, mert nem "már", hanem idejekorán (azaz, idejében) nemzetközileg ismert.
  5. 1 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. január 01., 10:55
    Tetszik az interjú, sok sikert PP-nek.
    Tetszett a „Donna Anna egy elkényeztetett fapina” jellemzés, érdekes lenne egy ilyen bővérű vs. fapina szempontból is végigvenni az operairodalom néhány kiemelkedő szerepét, Carment, Örzsét, Melindát, Lady Macbeth-et.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Miért nem akarják?
Az Európai Ügyészség és a kormány
Zsidó negyed a Várhegyen
Interjú Komoróczy Gézával
A pénz körforgása
Mészáros és Orbánék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...