- kolozs -
Zeneakadémia, március 2.
HHHHH
lemez
n Fischer Annie - Mozart két zongoraversenye Akik még láthatták ezt a nagy művésznőt, tudják, miféle feszült ünnepet jelentett minden egyes fellépése. Fischer Annie elsősorban koncertező előadó volt, a stúdiómunkát nem szerette, folyvást önkritikus szelleme sosem lelt kielégülést a felvételeiben. A hangverseny spontaneitását mindennél többre becsülte, még akkor is, ha ez súlyos kockázatokkal járt, a szép tanulmányt hozó műsorfüzetben Bryce Morrison megállapítja, hogy kiszámíthatatlan volt, ennek eredményeként léteznek egészen szörnyű élő felvételei is. És olvassuk el Richter véleményét egy koncertjéről: "A nagyság szellemével átitatott, igazi mélységű, nagy művész. Ami a néhány melléütést illeti, ki a nyavalyát érdekel."
A két nagy zongoraverseny felvételét (C-dúr, K. 467, illetve Esz-dúr, K. 482) Wolfgang Sawallisch vezényletével a Philharmonia zenekar társaságában készítette Londonban 1958-ban. Legjobb teljesítményei között tarthatjuk számon. A C-dúr híres Busoni-féle kadenciájában hasonlíthatatlan romantikus légkört teremt, mégsem elomló vagy kontúrtalan, a zenei vonalak üvegtisztán ragyognak, a második tétel éteri szomorúsága könnyezésre késztet, a harmadik futamai gyöngyként peregnek alá. Az Esz-dúr első tételében tragikus felhangok teljesen természetesen törnek be az idillbe, a második tétel panasza mindennél beszédesebb, inkább operaária, mint hangszeres muzsika. A középrész dúr fénye élni segítő vigaszt hoz, hogy aztán a zárótétel virtuóz száguldása végleg rendbe tegye idegrendszerünket.
- csont -
EMI Classics, Great Recordings of the Century, 2004
HHHHH
film
n Elveszett jelentés Bob (Bill Murray) és Charlotte (Scarlett Johanson) különböző okok miatt tartózkodik Tokió egyik hervasztó luxusszállodájában. A férfi kifacsart, hetvenes évekbeli filmsztár, kapuzárási pánikban, unalmassá vált családi élettel a háta mögött, aki egy whiskyreklám főszerepére és az ezzel járó rengeteg pénzért jött, a lány pedig önmagát keresi aneonfényben és a buddhista kolostorok kőkertjeiben duzzogva, hamvas és fiatal (lásd a film kezdő képein a barackszínű bugyogót), csak munkamániás férje hanyagolja. Ami ebben a két emberben az elveszettségen és a kulturális sokk okozta álmatlanságon kívül közös, az az idegenség iránti mély tisztelet. Persze egymásra találnak lassan, hogy a végén gyorsan szakíthassanak.
Hogy közben mi történik? Sofia Coppola rendező ide-oda utaztatja a nézőt jól szerkesztett képekben Bob biznisze, vagyis az idióta poszthippi japán reklámrendező irodája és Charlotte durcás, urbánszociológiai jelentőségű sétái között. De olyan is van, hogy Bob nőzik, ám nem tud lépést tartani a helyi szexuális szokásokkal, Charlotte pedig a toleranciaszintjét próbálgatja különböző szállodai emeletek hülye konferenciáin és így tovább. Ez néha vicces, néha keserű.
Mikor a két ember útjai generációkat áthidalva végre egymásba futnak, a rendező nem dönt a szenvedélyes románcba fordulás vagy a fergeteges komédia között, és ettől a pillanattól nagyon szükség lenne egy egységet teremteni igyekvő, rafinált segéderőre. Mert a film második felében továbbra is ugyanazokat az információkat kapjuk a szereplőkről, csak unalmasabban. Szóval nem könnyű felnőni a Coppola névhez, de a helyzet nem reménytelen. Egyezzünk ki most döntetlenben.
- sisso -
Az SPI bemutatója
HHH
könyv
n Susan Greenwood: A mágia és a boszorkányság enciklopédiája Boszorkányok pedig vannak. Elég egy pillantást vetni valamelyik hirdetési újságra, máris kiderül, a szolgáltatószektor mágusoktól éppúgy hemzseg, mint hidegburkolóktól. A dolgot azzal a legegyszerűbb elintézni, hogy "hülyék a még hülyébbeknek", csakhogy kínálat ott van, ahol kereslet is. A témát elutasíthatjuk Vágó István módjára, vagy éppen fordítva, felőrlődhetünk benne, és a végén egy pszichiátriai osztályon térünk magunkhoz, azt azonban a legbigottabb materialista sem tagadhatja, hogy mindaz, amit kultúrának nevezünk - tetszik, nem tetszik -, a mágiából fakad.
Susan Greenwood pazar albuma - mint valami könnyű, ám tápláló étel - végigszalad a histórián, ám nem csak valamiféle kronológiát kapunk, gazdagon illusztrálva. A "színes, szélesvásznú" oldalakat lapozgatva felülbírálhatjuk eddigi felszínes álláspontunkat legalább annyira, hogy például a vuduról vagy az alkímiáról ne csak olcsó viccekre asszociáljunk, a sámánról pedig ne Waszlawik Gazember Lászlóra.
Greenwood könyvének legnagyobb tanulsága mégis az, hogy Krisztus óta a mágusok, a boszorkányok és egyéb csatolt részeik szinte mindig a hatalom ellenében tették dolgukat - és hiába tartjuk hókuszpókusznak varázslataikat, szertartásaikat, szinte kivétel nélkül jóval nagyobb emberségről tettek tanúbizonyságot, mint a "hivatalos" vallások.
"A mágia ma olyan világszemlélet, ami kapcsolatot keres a jelenségek között, s azt vallja, hogy eleven szálak kötik össze a hegyeket, a fákat, az állatokat, a Holdat, a Napot és csillagokat, ne adj' isten a szomszédunkat. Ez a gondolkodásmód segítségünkre lehet, hogy újraértékeljük helyünket bolygónk változatos élővilágában" - írja a szerző utószavában. Legyinthetünk e naivitáson, hőzönghetünk, hogy "az élet harc", "az erősebb kutya baszik" és így tovább, de vajon mi lenne, ha megfogadnánk a jó tanácsot, és mi is "újraértékelnénk helyünket"?
- legát -
Jószöveg Műhely Kiadó, 2001, 260 oldal, 5790 Ft
HHHHH
lemez
n The Mars Volta: De-Loused in the Comatorium A The Mars Volta debütáló lemeze megváltoztathatja az ember életét. Ennek biztos jele, ha nélkülözhetetlen társunkká egy fülhallgató és két kínai akkumulátor szegődik, ami a szociális kapcsolatok viszonylag gyors leépüléséhez vezet. A zenével töltött meghitt magány által viszont képesek vagyunk a lehetetlenre is: repeat módban két teljes kör a kilences busszal, az idő múlásának érzékelése nélkül.
A The Mars Volta alapítói (Cedric Bixler Zavala énekes és Omar Rodriguez-Lopez gitáros El Pasóból) amúgykorábban az At The Drive-In nevű, igen pozitív fogadtatásban részesülő formáció tagjai voltak. További kedvcsinálóként ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a lemezen közreműködött Flea és John Frusciante (Red Hot Chili Peppers), producerként pedig Rick Rubin, akiről nekem elsőként a Slayer, másoknak talán Johnny Cash ugrik be.
A De-Loused In The Comatorium receptje: próbáljuk képzeletben vegyíteni a Led Zeppelint a Dillinger Escape Plannel; fűszerezzük latinos gitárfutamokkal és dobtémákkal, retrós billentyű-aláfestéssel, heroikus gitárszólókkal; majd habarjuk össze thrash metal intenzitású riffekkel. Magával ragadó énekdallamok; színes, mégis hajszálpontos ritmusszekció; lírai elemek és bedurvulások tökéletes ütemű váltakozása; tömény, sodró játékosság - a legcsekélyebb erőltetettség nélkül, egyszerűen kifolyik a zene a gondos kezek közül.
Kiss Tibor
Universal/Gold Standard Labs, 2003
HHHHH
színház
n Müller Péter Részeg józanok című színművét nem Müller írta, hanem az ő kisregényéből a dramaturg Orbán Eszter és a rendező Galambos Péter. Pedig Müller Péter is tud drámát írni; a számos közül nekem most a vagy húsz éve Kaposváron bemutatott Búcsúelőadás jut eszembe, de juthatna a Szomorú vasárnap vagy a Madáchban játszott musicaljei. Meg az is eszembe jut, hogy a tragikus sorsú színészről, Sós Imréről és szintén tragikus sorsú pszichiáter feleségéről írtak és játszottak már darabot; például Hubay Miklós Tüzet viszek című művét én nagyon régen, tán a Játékszínben láttam, Egri Katival és Bubik Istvánnal.
A Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában bemutatott előadás (mely amúgy mintha folytatná a néhány hete színre vitt, Hampton által szerzett Jung-darabot, tehát a lélek bensejének szakszerű vizsgálatát) szövege is mintha régen készült volna, az előadás pedig kifejezetten archaizál, már ha lehet ilyesmit mondani az elmúlt harminc-negyven év viszonylatában... Ha már épp a nonfiction tragédiák iránt mutatkozik nézői kereslet (?), jobb lett volna új után nézni, példa, sajnos, akad elég. Ami a mű szerkezetét illeti: a visszafelé fölidézett keretes történetek izgalma mérsékelt, ritmusa lomha - fölös tehertételek ezek, nem beszélve arról, hogy a hallgató (tán az író?) szerepében szegény Karácsony Zoltán majdnem annyit üldögél a színen némán, mint mi a nézőtéren.
Aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy az egészet a főszereplő, Bertók Lajos juttatta az illetékesek eszébe. Bertók valóban vehemens, csakhogy kordában tartott fékezhetetlen, mondhatni, színészi-szakmai alapossággal megcsinált "beteg" - és ez esetben, ugyebár, teljesen mindegy, hogy egy ilyen alakításban mennyi része van a személyes tapasztalatnak. Bertók rendkívüli színész - ezt láthatni még ebben a nem túl nagy igényű darabban-szerepben is. A többiek - különösen hozzá képest - igyekeznek. A nézők egy része boldogan nosztalgiázik - nekik küldöm az alábbi csillagokat.
- ki -
HH
web
n www.szuleteshete.huA pocakos fajhoz (copyright by Szécsi Noémi) tartozó, azaz terhes nők többségének jó hír lehet, hogy megindult végre ez a weboldal. A tavalyi rendezvény nemcsak internetes portállá, de országos társadalmi mozgalommá nőtte ki magát, és ezért az alternatív (értsd: háborítatlan) szülés elkötelezettjei igazán megveregethetik a saját vállukat. Nem volt és most sem könnyű a dolguk, hiszen a Magyar Orvosi Kamara, azon belül a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium nem keveset tett azért, hogy démonizálja eddigi tevékenységüket. Nemcsak szigorú nyilatkozataival, de azzal is, hogy figyelmen kívül hagyta azokat az egyszerű tényeket, hogy Nyugat-Európában egy nő testét már nem úgy kezelik, mint egy konténert, a szülést segítő nem orvosok tevékenysége sokkal megbecsültebb az itthoninál, és hogy az "alternatívok" csak a kényszer elkerülését hangsúlyozzák, nem kórházellenesek. Nos, újabban és ennek az elektronikusinformációs lapnak és fórumnak a segítségével is rengeteg dolog kinyílik, közelíti egymáshoz a két oldalt, és tisztázza a dolgokat annak érdekében, hogy a magyar nő is élhessen a szülés szabadságához való jogával.
Ráadásul az a hótól elzárt településen élő, ám high-tech háziasszony sem érzi magát segítség híján, aki vészterhesen, orvosi rendelvényre háton fekve tölti az utolsó napjait otthon, mint a szerencsétlenül járt krumplibogár. Olvashat, fórumozhat születéstörténetekről, apás-, jóga- és vízben szülésekről, örökbefogadásról, lombik-reményekről és arról, hogyan rendelkezik az aktuális törvény az ő testéről. Előre, babák, előre!!
- sisso -
HHHHH
film
n Nagy hal Hollywoodtól megszokhattuk már, hogy képes mindent a maga arcára formálni, még önnön kritikáját is. Ugyanakkor ez a szofisztikált formakészség, ez az egyszerre agresszív és édeskés narratíva részévé is vált mindennapjainknak. Illetve bizonyos fordulatai, megoldóképletei, kulturális logikai kódjai bennünk is élnek, sőt ma már az aktuális világpolitikára is hatással vannak. Hogy a létezésünk mennyire amerikanizált, azt a Nagy halból megláthatjuk. Tim Burton a mítoszok fontosságáról csinált egy filmet, amerikait, viszonylag sok humorral, iróniával. 45 percig viszi is magát a dolog, közepesen sodró erejű történetet kapunk, végigrágjuk magunkat az amerikai történelem és kollektív tudatalatti néhány fejezetén - a központi metafora, egy irdatlan harcsa van elég viszolyogtató és gyilkosan ironikus ahhoz, hogy jól szimbolizálja ezt a lendületet. Aztán persze vált a film, s nyilván nem jut el Mike Leigh (társadalmi perspektíva), avagy Vinterberg (családi perspektíva) nézőpontjáig, de nem is várnánk tőle. Sőt, ez az elvárás az egyik legnagyobb hollywoodi blöff: olyan, mintha a film tartana valahova, változna, de maximum körbetáncol. Hiszen tényleg, a gyerekkori csirkenyaki rágódások vagy a kávéba mártott kockacukor íze mindig megmarad, s a lét mozdulatlanságának nyugalmában van minden film ereje. Szóval ami engem illet, elsősorban paródiaízű produkciót kaptam, de a tőlem balra és jobbra ülők folyamatos szipogása rámutatott, hogy mindez akkor is "igazi" érzelmekkel van tele, ha félig-meddig idézőjelbe tették. Hollywood itt van, bennünk van.
- dedá -
Forgalmazza az InterCom
HHH
