Nyolc kis kritika

szerző
- salá -
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jó hűvös konyhában az ember, ha magyar, ül hőgutás hétvégén, és figyeli a Kossuthot meg a Bartókot, a két legnagyobb magyart. Szombat, délután három. Az Irodalmi Újságot hallgatva jut eszembe egy másik újság, az Újmao, szorgos kezek csempészték vidé-kies nyaraláskori reggelimhez, falat a torkomban azóta is. Bizonyos Horváth Béla független kisgazdász irodalmi szakértő szerint nem csupán az élet minden területén, de a kultúrában, sőt az irodalomban is tért nyertek a liberálisok, már megint, még mindig, persze a nemzeti-konzervatívok rovására, szégyen, a három K, úgymint Kertész (Imre), Korniss (sic!, Mihály) és Konrád (György) uralg az éterben. Mért pont ők?! Tudjuk. A szakértő úr válogatási szempontja nem irodalmi. De a nyomdafestéket sem tűri. Szóval, ez a K-vonal - és a slepp - egymás műveit szemlézi többszörös ismétlésben. És miért éppen három K?! Lehetne három M is (Mészöly, Mádas, Mesterházy), esetleg három T (Tandori, Tetri, Talassa). El tudom képzelni a kisgazdász kultúros kacifántos káromkodásait, midőn a magyar k(!)özszolgálati K(!)ossuthon, egy magyar irodalmi műsorban a következő szerzőkről volt szó: Borges, Albert Pál (alias Sipos Gyula párizsi emigráns), Buzzati, belga (!) szimbolista (!!) költők (!!!), Joyce. A kulturális élet ütőerének minden pulzálását ujjbegyében érző és tollhegyére tűző irodalmi szakértő csak a másnapi Szalont hallgatva nyugodhatott meg kicsinyég: e műsor magyarságteljesítménye lényegesen, mintegy három megaherzcel nagyobb volt. Enyedi Ildikó magyar filmrendező beszélt egy Nagy Magyar Agyonhallgatott író-költő fejedelemről, Füst Milánról; Fráter Zoltán íróféle irodalomtörténész saját könyvéről, a Legendaszervizről; és elsősorban Krasznahorkai László szólalt meg "százéves" könyve, a Kegyelmi viszonyok kapcsán. Gyanítom, szakértőnknek ez a beszélgetés sem volt elég (jó), mert Krasznahorkai sugárzott a pesszimizmustól, és a depresszió mételyét szórta szét e kánikulai délután az egészségtől kicsattanó magyar nép megrontása céljából. Amely magyar nép szerencsére oda se figyelt.

RÁDIÓ

K-vonal

Irodalmi újság; Szalon

Jó hûvös konyhában az ember, ha magyar, ül hõgutás hétvégén, és figyeli a Kossuthot meg a Bartókot, a két legnagyobb magyart. Szombat, délután három. Az Irodalmi Újságot hallgatva jut eszembe egy másik újság, az Újmao, szorgos kezek csempészték vidé-kies nyaraláskori reggelimhez, falat a torkomban azóta is. Bizonyos Horváth Béla független kisgazdász irodalmi szakértõ szerint nem csupán az élet minden területén, de a kultúrában, sõt az irodalomban is tért nyertek a liberálisok, már megint, még mindig, persze a nemzeti-konzervatívok rovására, szégyen, a három K, úgymint Kertész (Imre), Korniss (sic!, Mihály) és Konrád (György) uralg az éterben. Mért pont õk?! Tudjuk. A szakértõ úr válogatási szempontja nem irodalmi. De a nyomdafestéket sem tûri. Szóval, ez a K-vonal - és a slepp - egymás mûveit szemlézi többszörös ismétlésben. És miért éppen három K?! Lehetne három M is (Mészöly, Mádas, Mesterházy), esetleg három T (Tandori, Tetri, Talassa). El tudom képzelni a kisgazdász kultúros kacifántos romkodásait, midõn a magyar k(!)özszolgálati K(!)ossuthon, egy magyar irodalmi mûsorban a következõ szerzõkrõl volt szó: Borges, Albert Pál (alias Sipos Gyula párizsi emigráns), Buzzati, belga (!) szimbolista (!!) költõk (!!!), Joyce. A kulturális élet ütõerének minden pulzálását ujjbegyében érzõ és tollhegyére tûzõ irodalmi szakértõ csak a másnapi Szalont hallgatva nyugodhatott meg kicsinyég: e mûsor magyarságteljesítménye lényegesen, mintegy három megaherzcel nagyobb volt. Enyedi Ildikó magyar filmrendezõ beszélt egy Nagy Magyar Agyonhallgatott író-költõ fejedelemrõl, Füst Milánról; Fráter Zoltán íróféle irodalomtörténész saját könyvérõl, a Legendaszervizrõl; és elsõsorban Krasznahorkai László szólalt meg "százéves" könyve, a Kegyelmi viszonyok kapcsán. Gyanítom, szakértõnknek ez a beszélgetés sem volt elég (jó), mert Krasznahorkai sugárzott a pesszimizmustól, és a depresszió mételyét szórta szét e kánikulai délután az egészségtõl kicsattanó magyar nép megrontása céljából. Amely magyar nép szerencsére oda se figyelt.

Hiszen Krasznahorkai is K-val kezdõdik.

- salá -

Irodalmi Újság, Kossuth, ***

(ká, mint közepes)

Szalon, Bartók ****

TÉVÉ

Rád tör

A Xénia Láz tanévzáró bulija a Budapest Sportcsarnokban

"Azért gyûltünk össze, hogy együtt köszönthessük a több mint 76 ezres Xénia Láz Egyesület új tagjait, akik az elmúlt tanévben tudásukkal érdemelték ki, hogy közétek tartozzanak" - így Szombathy Gyula, sci-fi bõrjakóban. Látszik a csillogó szemén, hogy átéli ezt a dolgot, amire elég nehéz illedelmes kifejezést találni, nevezzük talán Vekerdy Tamás nyomán bornírt baromságnak. Hogy tehát ez a pedagógiai nonszensz, ez a Pörzse Sándor ceremóniamester által "elsõ tanulmányi mozgalomnak" titulált, tévésorozatként kígyózó álenergiaital-reklám az egyéves születésnapját és a tanév zárását megünneplendõ összecsõdít egy csomó gyereket, és rájuk sózza a legvacakabb, tehát népszerû mai magyar popzene playbackjét. És mindez most, egy héttel az új tanév kezdete elõtt adásba is megy, hogy megint eszünkbe jusson az Iskola, a Mozgalom, az Ital, aminek a neve az intelligenciahányados rövidítése, és aki nem ezt issza, az buta marad, mert "a xéniások legfõbb értéke a tudás", ahogy Sörös Sándor (szintén színész, szintén sci-fi bõrjakó) olvasta papírjába pillantva, nyilván nem ivott eleget, ezért nem sikerült memorizálnia. És a gyerekek egy része, már amelyik nem bambán néz csak, tapsol is, mert tömegben tapsolni biztos jó. Mert feléjük hajózik az öt kamera egyike. Mert rajtuk pásztáznak a reflektorok. Mert a nulla sztárjaik kérik õket ("feltétlenül szükségem lenne erre a tapsra", "szükségem van a tenyerekre", "fel a kezekkel", "hadd lássam ebben a magasságban a tenyereket"). Mert engedelmes birkák cinikus felnõttek kezében. Mert úgy látszik, tényleg ezt igénylik. Hát megkapják. Szulák Andrea énekli nekik: "Ma este rád tör a Xénia Láz / Ez minden õrültséget megmagyaráz." Idióta egy kor.

Sz. T.

Augusztus 24., 21.30, MTV 2

*

film

Ta-na-na-na-na, megyek csurrantani

Utánunk a tûzözön

Épeszû recenzor nem kezdhet filmkritikát azzal, hogy "a nõi fõszereplõnek amnéziája van, ezért...", mert az olvasó, nem tudván ellenállni a zsigeri parancsnak, sugárban hányná le a politikai-kulturális hetilapot, melyet most a kezében tart. Márpedig az Utánunk a tûzözön alaphelyzete épp ez a minõsíthetetlenül lerágott dramaturgiai izé. Hõsnõ nyolc éve él új életet jópofa férje és gyermekeik társaságában, miközben egy hátrányos helyzetû magándetektív (Samuel L. Jackson) megpróbálja kideríteni, ki is õ.

A fekete nyomozó, az õ poénjaival egyetemben, irgalmatlanul ki van találva, azóta is sajnálom, hogy Koltay nem vette dilisre valamelyik törzsfõ figuráját, mondjuk Tas: Csurka László. Samuel L. Jackson például feledékeny, és úgy memorizál, hogy a Hoochie-Coochie Man riffje után elénekli a teendõt, például "ta-na-na-na-na, bal zsebemben a kulcs, a jobban a stukker, ta-na-na-na-na, megyek csurrantani", hál´ isten, nincs szinkronizálva. A sztori nem rossz, de nem is egy sorozatorgazmus; a nõ idõvel ráébred, hogy õ volt az USA legdrágább, legbrutálisabb hírszerzõje, és sokan mások is rájönnek erre, innen egy nõstény James Bond kezdõdik. Amiért mégis érdemes megnézni, az egyrészt a színészi munka - Jacksonról tudtuk, hogy nem normális, de hibátlanul alakít partnere, Geena Davis is. Másrészt a poénok: a soundtrack-albumok mintájára vevõ lennék a produkció gegmenjének válogatásvideójára. Lehet, hogy csak régen voltam moziban, de határozottan az a benyomásom, Hollywood fejlõdik: jótékonyan hatott a Die Hard, a Terminator 2 meg a Tarantino-életmû. Nem tudom, a stáb élvezte-e, vagy csak rutinból alkottak, én jól mulattam, bár az EU-bõvítéssel együtt fontolóra kéne venni, hogy felállítanak egy európai filmügyosztályt, ahol civilizálják a befejezéseket.

- winkler -

The Long Kiss Goodnight; amerikai; rendezte Renny Harlin; forgalmazza a Flamex

*****

TÉVÉ

Anyád tyúkja

Helló, Magyarország!

"A jó méz nyalatja magát" - ízlelgetem magamban a mondatot, próbálok kezdeni vele valamit, de a mûsorvezetõ lány már folytatja is a mézzel kapcsolatos szólások felsorolását. Mézfesztivál volt egy magyar kisvárosban, az elsõ riport errõl szól. Megtudom, mi mindenre jó a méz: a mézes kenyérhez, ugye, elengedhetetlen, aztán van, aki bepanírozza és a fejére keni, hogy szebb legyen, tapadnak rám a pasik, mondja a kozmetikus kisasszony, de a természetgyógyász szerint nyílt törés gyógyítására is alkalmazható. A minisztériumi államtitkár kakaóporral keveri össze, nem derül ki, hogy aztán mit csinál vele, mindenesetre így kezdi minden napját, az Új Demokrata olvasószerkesztõje legyek, ha valamikor is kipróbálom.

Bírom viszont a mûsorvezetõ ezüst blúzát, de az a rózsaszín mini is jól mutat a huszárnak öltözött Somogyi Gyõzõ mellett, posztmodern kavar. Az elgondolás jó, most, hogy végre leráztuk magunkról a Ki tud többet a Szovjetunióról? rabigáját, ismerjük meg saját hazánkat izzadság és zsûri nélkül, szabadon. A horatiusi intelem, okítva szórakoztatni - dulce et utile et profit - ma is alkalmazható. Kapjunk kedvet a belföldi nyaralásra, itt is van látnivaló elég, nem csak Olaszban meg Görögben.

Dõlnek az információk, alig marad idõm szórakozni: miként csináljak öt perc alatt ladikot úgy, hogy a súlyából ne veszítsen annyit, mint amennyit a Giczy másodpercenként kiszorít, miért nem esznek a magyarországi szerbek augusztus tizenkilencedikéig szõlõt, tényleg szörnyû árvíz sújtotta-e egy hónapja északi szomszédainkat, váltogatta-e színét Jézus Krisztus, kettõt balra, kettõt jobbra lépegetnek-e a tyúkok, mint a szerb népi táncosok? Az érdekfeszítõ információk memorizálását a szerkesztõ közhelyekkel teli szövege teszi lehetetlenné, így a végén csak annyi marad meg, hogy a mûsor, amely szerencsére heti egyszer van csak, ezentúl nem szombaton, hanem vasárnap kora este lesz fõmûsoridõben.

Lehet, hogy csak én vagyok ilyen peches, és a nyáron indult sorozat többi darabja remekbe sikeredett, ez a múlt szombati viszont alulmúlta a közszolgálatiság megengedett minimálértékeit. Több mézet a madzagra!

- XanaX -

MTV 1

**

TÉVÉ

Szuterén

Szerencsekerék

A szellemileg megpróbáltak és az õ prófétájuk, Viktor nagy örömére extra adással jelentkezett a Szerencsekerék, ami már alapjáraton is igen népszerû mûsor, de így, hogy "új hullámos" zenészek forgatják a kereket, még nagyobb érdeklõdésre tarthat számot. Bizony nem más, mint a már tizenöt éve is minõsíthetetlenül szar Elsõ Emelet együttes tagjai játszottak ezen a napon; akik már névválasztásukkal ügyesen megcélozták a legalsóbb osztályok ízlésküszöbét, majd produkciójukkal bátran alulmúlták azt. Cikik voltak, megvehetõk és gennyesek, kiszolgáltak mindenkit, aki nyelvvel elérhetõ volt, most pedig még eladhatók egy fordulóra.

Hogy is van ez ilyenkor? A szponzor megveszi az adást, a fiúk felveszik azokat a ruhákat, amelyekben a nyolcvanas években olyan jól mutattak, aztán indulhat a show, milyen izgi.

Anyátok. Ennyire mûanyag csákók azóta is csak a Manhattan együttesben teremtek, de õket már úgy klónozták birkából és ökörbõl, minden szavuk után le kell törölni a képernyõt, és olyan humoruk van, hogy ahhoz képest Nádas György mint Zalabútor-reklámfigura kifejezetten vicces.

Persze a fantasztikus ajándékokat illik felajánlani valami jótékony célra, és ezt is annyira ízlésesen sikerül megoldaniuk, mint amikor Kovács Zoltán megkávéztatta Mester Ákost Nagyorosziban.

Az egész szót sem érdemelne, de a lányom - aki hála istennek nem emlékezhet erre a formációra - ilyenkor szokott tévét nézni, és nem érti, miért próbálom elterelni a figyelmét a képernyõrõl. Így majd egyszer talán elolvassa ezt a szösszenetet néhány év múlva, és megköszöni, hogy csak A Hétre engedtem ki a fürdõszobából. Arra is minek.

- pki -

* alá

LEMEZ

Posztmodern country

Bill Frisell: Nashville

Azt gondolom, hogy amikor készítik ezeket a felvételeket, jókat mulatnak Frisell és barátai. Úgy, mint amikor Kafka fölolvasta a mûveit szûk körben. Merthogy ez egy countrylemez. Okos New York-i fiúk hazatalálnak Nashville-be. Csak nem egyezik az alany és az állítmány.

Persze a dolog ennél sokkal bonyolultabb, hiszen ez az anyag mégis szerves folytatása Frisell életmûvének - lásd például a This Land címû albumot -, csak tök más. Szól a bendzsó, a dobró, a mandolin meg a szájharmonika, már-már egy giccses filmben érezzük magunkat, csak épp egy kicsit szét van szedve, le van lassítva. Nem hiszem, hogy az igazi countryrajongók rábuknak, bár néha olyan szép a zene, mint a naplemente az aranyló búzamezõk fölött. Ez az állítás persze lehet érvényes, csak meglepõ attól a Bill Friselltõl, aki egy most megjelent John Zorn-lemezen (New Traditions in East Asian Bar Bands) véravantgárd, kortárs szötyögéseket csinál vagy jazzt játszik Paul Motiannal (On Broadway).

A szerzeményeket három kivételével Frisell jegyzi, a zenészek többnyire helyi erõk. Két nevet érdemes kiemelni: Viktor Krauss bõgõzik és Robin Holcomb énekel. Frisell nagy formátumú zenész, kiváló stílusérzékkel, ezért az eddig elmondottak ellenére az anyag szerves egész, mûködik, lehet szeretni, csak ne lenne az az érzésem, hogy a bolondját járatják velem.

Czabán György Csenyéte

Nonesuch, 1997

****

LEMEZ

Csillog és hû

The Manhattan Transfer: Swing

Meglehet, hogy nem ez az év legjobb lemeze - bár megjelenése hetében azonnal az elsõ helyre került a Billboard jazzlistáján -, de hogy az egyik legvidámabb, az egészen bizonyos. A Manhattan Transfer azt énekli ezen az albumon, amit a cím ígér: swinget, a húszas-negyvenes évek fergeteges tánczenéjét, fõleg korabeli számokat, részben instrumentális standardokat szöveggel (még Django Reinhard Nuages címû kompozíciójából is lett egy lírai dal). A hangzás csillogó és pontos, ahogyan az egy nyolcszoros Grammy-díjas énekkvartettõl el is várható, de hûséges a swing szelleméhez. Nincsenek szintetizátorok, stúdiótrükkök, effektek, csak dob, bõgõ, zongora, itt-ott gitár vagy hegedû, plusz Cheryl Bentyne, Janis Siegel, Tim Hauser és Alan Paul az utolsó hangig kidolgozott, mégis a spontaneitás lendületét árasztó harmóniái.

Ez a zene már akkor rég kiment a divatból, amikor a Manhattan Transfer elsõ albuma 1973-ban megjelent, de egy jó retro-együttest az ilyesmi igazán nem érdekel, fõleg akkor nem, ha ennyire értenek ahhoz, amit csinálnak. Saját bevallásuk szerint azzal a céllal alakultak, hogy a Count Basie Band szaxofonszekciójának - szoprán, alt, tenor, bariton - hangszerelési megoldásait alkalmazzák a többszólamú vokális zenében. A Swing elsõ percében elkapja a bármilyen elõítélettel érkezõ bármilyen hallgatót a ritmus gépszíja - Count Basie elégedett lenne a hölgyekkel és urakkal.

- hpcs -

Atlantic, 1997

****

KÖnyv

Végkép

Szilágyi Andor: Shalim

Lett egy barátom. Remélem, még él. Arrafelé mindenkinek a megmaradása kétséges. Kétséges volt. Jugoszláv fiú. Gyerek. Nem tudom, mit kellene ma mondani a jugoszláv helyett. Muzulmán, zsidó, magyar, szerb, horvát volt a családjában. A családban, melybõl már csak õ él. Szép gyorsan mindenki meghalt körülötte. Pedig jó nagy család volt, barátokkal, azaz tejtestvérekkel és tejunokatestvérekkel. Naná, hogy a nagymama emlõin felnõtt rokon irtotta ki a szülõket. Persze ez csak fikció, Szilágyi Andor regénye. Jó lenne, ha az egész fikció lenne. Ha Shalim nem létezik, volt Levente vagy Mirko, Dusan, Josip. Voltak családok és volt egy ország. Most több ország van, de hol vannak a családok?

Nehezen adja meg magát a könyv, mozaikszerû szerkesztése miatt eleinte reménytelennek tûnik, hogy kiismerjük magunkat a sok szál között. De hamar kirajzolódnak a viszonyok, s ismerõsök tûnnek föl az újabb és újabb töredékekben, különbözõ élet- és történelmi korokból.

Nemcsak a "mostani" háború a történet ideje, a gyerek emlékezik a háború elõtti nyaralásokra is, amikor gyilkos és áldozat még együtt sörözött Dubrovnikban, és lóbálta a lábát a tengerbe. A dédmama meg néha a dédpapáról, Tito harcostársáról mesél. Szép lassan összeáll a kép, de mivel egy szinte létezõ (azaz létezett) család története rajzolódik ki, nem direkt az okok boncolgatása, s a szimbólumok sem tûnnek erõltetettnek. (Például: a tejunokatestvérek elválaszthatatlansága. Elválaszthatatlanok vitáikban is, s a pusztulásban is. Az egyik pusztul, a másik pusztít.) Óvatosan bánik Szilágyi a vég képeivel. A szülõk halálát nem részletezi, érzelmileg lehetetlen minden borzalmat rögzíteni. A családi mókus kinyírásának, legépfegyverezésének vissza-visszatérõ képe pontosan jelzi, mi minden történhetett. Mamó, a dédi csak elindul a hóesésben a történet végén. Eltûnik, mint a mesében. Hogy színes bõrû ápolónõvérként átölelje, körbevegye Shalimot a kórházban. Hátha az segít. Ha lehet segíteni.

- czag -

*****

szerző
- salá -
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...