Nyolc kis kritika

szerző
.
publikálva
2007/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nyolc kis kritika

The Haunted Nem a Haunted az a társaság, amelyik nagyot csavarna az általános vélekedésen, mely szerint a svéd rockzenekarok elsõsorban a tolvajlás mûvészetében jeleskednek. Ezek a fiúk is az amerikai zenekincstárat fosztogatják: zenéjükben a klasszikus thrash nagyjainak (Metallica, Death Angel, de persze elsõsorban a Slayer) régi témáit rendezik új és új alakzatokba. Saját stílusuk nincsen hát, ízlésük azonban elvitathatatlan: mindenhonnan a leghatásosabb riffeket emelik ki, összehímzett dalaikat pedig roppant hangszeres tudással és intenzitással vezetik elõ, így aztán érthetõ, hogy a 90-es évek (minõségi thrash-ben kimondottan szegény) alkonyán a Haunted mindjárt az elsõ lemezével az európai metálmezõny vezetõ erõi közé katapultálta magát.

Anders Björler, a káprázatos neoklasszikus szólókat villantó gitáros (originálisabb fiatalkori zenekarával, az At The Gatesszel az úgynevezett göteborgi stílus kieszelõje) és társai ezen a pesti koncerten pont úgy játszottak, ahogyan az egy furtonfurt turnézó, élvonalbeli metálhordától elvárható: világszínvonalon. A lassabb intrók komorak voltak, a sebesebb darálások meg kíméletlenül feszesek, akár egy torokra simuló zongorahúr, a három gitáros végtelenül precíz és szellemdús összjátéka tényleg csak a legnagyobbakhoz volt mérhetõ. S hogy a zenekar tavalyi lemezének (The Dead Eye) szerzeményei hogyan funkcionáltak? Mit mondjunk? Maradtak fenntartásaink. Ezek a kimértebb, szerkezetileg tradicionálisabb, stilárisan korszerûbb dalok nem szûkölködnek nagyszerû részletekben, ám Peter Dolving dallamos énekpróbálkozásai egyszerûen rémesek bennük. Színtelen, vékonyka hangja hazavágta ezeket az amúgy sem mindig átütõ számokat. Bezzeg amikor torokszaggató üvöltésre váltott az olyan tömör zúzdákban, mint a 99 és a Hate Song, az igen. Olyankor mintha arrébb csúsztak volna kissé a Kultiplex falai. Úgyhogy egy metálzenekar nem feltétlenül jár jól azzal, ha okosabbá válik az évek során.

- greff -

Kultiplex, május 20.

****

Múltunk. 2007. I. szám 1956 és a világ - ezt a nagyralátó alcímet viseli a politikatörténeti folyóirat idei elsõ faszcikulusa, s a friss szám tanulmányai valóban imponáló változatossággal tárgyalják a választott tematikát, világtörténelmi pillanatunk nemzetközi fogadtatását, gazdag utóéletét és messzire ágazó hatástörténetét. A csehszlovákiai Izbugyaradvány pórias italkimérésétõl egészen Kim Ir Szen merõben elvtársias phenjani fogadásáig és körvadászatáig vezetgetnek bennünket a tudós szerzõk, s hála kutatásaiknak, megtudhatjuk azt is, mily nemszeretem helyzetbe sodorták az ötvenhatos magyarországi események a világkommunizmus kihelyezett filiáléját, a (hol a világhírû szovjet író, Ilja Ehrenburg által, hol éppen ellenében terelgetett) nemzetközi békemozgalmat, vagy akár az olyannyira népszerû compagno, Palmiro Togliatti Olasz Kommunista Pártját.

Külön dolgozat (szerzõje Novák Csaba Zoltán) tárgyalja azt a faramuci szerepet, amit a Román Munkáspárt magyar nemzetiségû káderei játszottak a budapesti forradalom erdélyi megbélyegzésében, visszaemlékezéseiken keresztül megragadva akkori, módfelett skizofrén helyzetüket, s szintúgy a rendszerváltást követõ múltretusálási kísérleteiket. S ha netalán a vásottan közhelyes "örök erdélyországi mártírium" történelemképének okos meghaladása meg a többi, az 1956-os folyamatokat tárgyazó közlemény (így például Szabó Juliet remek dolgozata Kádárék repatriálási politikájáról, vagy Donáth Ferenc egyediségében meggyõzõ fejtegetése Nagy Imre sokak által kárhoztatott november 4-i rádióbeszédérõl) nem lenne elég számunkra, tudásra szomjazván találhatunk még a folyóiratban úrias ráadásképp öt értékes írást a spanyol, illetve az ibér tájék mifelénk fájdalmasan kevéssé ismeretes históriájáról.

László Ferenc

*****

MOCSÁRI KÁROLY és HERNÁDI ÁKOS, külföldön élõ, kiváló zongorista-hazánkfiai játszanak Bartók-mûveket azon a vadonatúj CD-n, mely Magyarországon sajnos nem kapható. A Franz Lang és Jochen Schorer közremûködésével felvett Szonáta két zongorára és ütõhangszerekre is remek dolog, de nem elsõsorban emiatt ajánlom a felvételt. Hanem A csodálatos mandarin kétzongorás változatban elõadott zongorakivonata okán, melyrõl voltaképpen nem létezik felvétel (a Hungarotonnál 2005-ben kijött verzió közepes minõségû). Hogy 1926-ban mi késztette Bartókot, hogy a négykezes verzió mellé még egy kétzongorás letétet is írjon, azt homály fedi. (De fontosnak tarthatta, amit jól érzékeltet, hogy 1926-ban a rádióban eljátszotta Kósa György társaságában, errõl nem maradt fenn felvétel.) Akkoriban persze erõsen remélte, hogy tíz éve készülõ pantomimja végre utat talál a magyar Operaház színpadára. Ám tévedett, a premier Kölnben volt, 1926-ban, ahol iszonyatos botrány után maga a polgármester, Konrad Adenauer vetette le a mûsorról; nálunk is csak 1956-ban mutatták be.

Legyen bárhogy is, félelmetes zene, és hallgatása közben olykor elfeledkezünk arról, hogy "csak" egy zongorakivonatot hallunk: a darab a két nagyszerû pianista szinte megszállott, látomásokat festõ elõadásában az 1926-os, úgynevezett "zongorás év" (ekkor keletkezett az I. zongoraverseny, a Szonáta és a Szabadban) egyik önálló mûvének tûnik. Valódi kuriózum, ragyogó interpretációban; ha külföldön járunk, kötelezõen megvásárolandó felvétel.

- csont -

Hänssler Classic, 2007, összidõ: 54:28

*****

A jóslat, Néma gyilkos A rendezõ gondolt egyet, pont egyet: Marc Fergus, A jóslat mindenese (írója, rendezõje) hóborította síkvidéket látott, a kellõs közepére pedig Guy Pearce felindultan trappoló alakját vizionálta. Nagyjából vele egy idõben, valahol Németországban Mennan Yapo rendezõnek is támadt egy ötlete: õ szamuráj-nyugalmú bérgyilkost álmodott a nagyváros forgatagába, a címbeli némát, aki a hipertóniánál is halkabban végez áldozataival. Többet egyikük sem gondolt, de arról mindkettejüknek megvolt a véleménye, hogy lehet kitölteni másfél órát egy ötlettel. Baljós csendekkel, úgy bizony - ezt találta ki egymástól sok ezer kilométerre a két, pályája elején járó filmrendezõ. Mernek csendben maradni, sõt némiképp hivalkodnak is e szerintük mesteri fogással, miközben flottul felmondják a mûfaji nagykönyvet. Pearce-nek az autója rohad le a préri közepén, ahol is a tenyerébõl megjósolják, hogy ha hó éri, hamarosan feldobja a talpát. Német vonalon Joachim Król precíz bérgyilkosa szeret bele munkavégzés közben egy alvó szõkeségbe, s innentõl csak a dramaturgia jóindulatán múlik, megússza-e. Olyan õsi sémák ezek, hogy öröm nézni, miként találja fel õket újra az amerikai és a német vizsgázó. Fura módon akcióban a németek jobbak, közelképekben az amerikaiak - máskülönben minden a papírforma szerint alakul.

- kg -

A jóslat: *** - RTL Filmklub

Néma gyilkos: ** - Best Hollywood

Vidovszky László ASCH címû vonósszextettjét a Magyar Rádió 6-os stúdiójából élõben sugározta a Bartók adó. A koncerthelyszín zsúfolásig megtelt. Ki tudja, hogy minek szólt e szokatlannak számító érdeklõdés, Vidovszkynak vagy a Kocsis Zoltánnal megerõsített Amadindának? Talán mindkettõnek. Mindenesetre idõben szólok, hogy a koncert letölthetõ (http://real1.radio.hu/bartok.htm - kipróbáltam, mûködik) a Magyar Rádió honlapjáról (Hangversenyciklus 2007, a XX-XXI. század zenéjébõl - VII/4.). Tegyék meg, mert Vidovszky - körülbelül a 12 vonósnégyes óta követi ezt a szörnyû gyakorlatot - megint olyan súlyú darabot tett le az asztalra, hogy nehéz elgondolni: innen még van tovább. Most mesélhetnék arról, hogy az ASCH afféle tisztelgés Arnold SCHönberg szelleme elõtt, és persze benne van SCHumann Karneválja is, de ez csak afféle színes lábjegyzet lenne, mert Vidovszky darabja elsõ hallásra arról szólt, hogy a helyzet ma rosszabb, mint a drezdai bombázás idején volt. S minél rosszabb, annál szebb a zene. Richard Strauss a Metamorfózisokkal úgy temette az európai kultúrát, hogy lehetett reménykedni, a gyász nem tart majd örökké. Vidovszky nem temet, nem gyászol, nem érzékenyül el, sõt: úgy tesz, mintha pusztán egy zeneszerzés-technikai részletprobléma megoldásán fáradozna, zenéje mindeközben mélységesen szép, és csak úgy mellékesen szellemnemesítõ és szellemet csiszolóan okos. Elõbbi miatt legszívesebben helyben pusztulnánk, utóbbi ad némi reményt. Most az cselekszik ésszerûen, aki reménykedik, és azzal szavaz a reményre, hogy a letöltéssel szavaz. No, ez az a mondat, amit néhány éve biztos senki sem értett volna. A koncert második része Cage, Tan Dun és a fiatal Kerékfy Márton mûveibõl állt. A muzsikálás hõfoka az elõadóktól elvárt színvonalhoz képest is magasra szökött, a recenzens mindhárom mûben talált szeretnivalót, talán mert a Vidovszky-darab után megértõbb lett a világ mulandósága iránt.

Molnár Szabolcs

Magyar Rádió, 6-os stúdió - május 16.; Bartók Rádió 19.35

*****

Patti Smith: twelve Hát ez most nem az igazi, vérzik a szívem, pedig úgy szerettem volna. Tessenek csak visszaemlékezni, Patti Smith és a feldolgozások, az mindig is szépen összeforrt, ugye, õ már a legelején, az elsõ kislemezét is Hendrixszel kezdte. Aztán jöttek mindenféle népek, Van Morrison, The Who, Manfred Mann, The Rolling Stones, Deep Purple és sokan mások, még mielõtt e kereknyi feldolgozásalbumra ragadtatta magát.

Amit én, Patti nyomában távolodó, természetesen szörnyen vártam.

Na most, természetesen, ha belegebedek, sem tudom Pattit lehúzni, azt is értem, hogy ezúttal kissé visszafogottan, mint mondjuk egy unplugged koncerten, úgy folk-rockosan; meg az is tuti, hogy csupa olyan dalt választott, ami szorosan kötõdik a magánmitológiájához, errõl olvasgathatunk is a bookletben.

Csak hát, momentán ez mégsem elég. Nem eléggé elég...

Külön-külön talán nincs baj egyik feldolgozással sem, sõt a Gimme Sheltert (The Rolling Stones), a White Rabbitet (Jefferson Airplane), a Changing Of The Guardsot (Bob Dylan), a Smells Like Teen Spiritet (Nirvana) és a Pastime Paradise-ot (Stevie Wonder) egészen rokonszenvesnek találom, bennük megcsillan-villan, de így, a társaikkal karöltve mégsem ragadnak el. Sem vér, sem mágia, sem robbanás, s még csak azt sem mondhatom, hogy kiderült volna valami több vagy más, akár Pattirõl, akár a kiválasztottjairól.

Ez van. Persze semmi dráma...

Legfeljebb az emberben felmerül, hogy talán nem volt ez a lemez rendesen végiggondolva. Mert arra, hogy "minek", gondolni sem mer...

m.l.t.

Sony BMG, 2007

**** alá

Douglas Coupland: X generáció Jó másfél évtizedes tartozását törlesztette a magyar könyvkiadás azzal, hogy az újrainduló Modern Könyvtár sorozatban végre megjelent a kanadai szerzõ 1991-es - sokak szerint "kult-" - regénye.

Öröm, hogy a magyar kiadás színvilága követi az eredetit, azaz neonrózsaszín. Ez egyszerre állítja és tagadja a regényt. A zsebkönyvméret nem kedvez viszont a kötetben fel-felbukkanó Lichtenstein-képeknek. Annyira aprók ugyanis, hogy gyakorlatilag értékelhetetlenek.

Az X generáció kifejezésként már szerte a világon köznevesült. A történet dióhéjban annyi, hogy két férfi és egy nõ az élet értelmét keresve otthagy munkát és családot, hogy a sivatag szélén letelepedvén történeteket meséljen egymásnak. Kiégett emberek, kiégett tájban.

A fordítás M. Nagy Miklós munkája, és ez "klassz". Ezt azért írtam így, mert véleményem szerint ez az egyetlen szó lóg ki a fordítás - amúgy egységes és hiteles - szövegvilágából. Egyébként majdnem a könnyelmû (és rosszindulatú) ítélkezés csapdájába estem. Mégpedig akkor, amikor a könyv második részének hatodik fejezetéhez értem az olvasásban. (Az eredeti amerikai kiadás nincs részekre tagolva, csak fejezetekre. Számomra nem nagyon érthetõ, hogy a magyar kiadásban mi szükség van a részekre osztásra.) Az említett fejezet így kezdõdik: " - A hó - mondja Claire, és pontosan ebben a pillanatban galambok jégverése röppen fel a szomszéd udvarról, MacArthurék barna, selymes földjérõl." Régen láttam már ilyen combos képzavart, mint a "felröppenõ jégverés". Gyorsan felcsaptam az angol eredetit. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem M. Nagy Miklós, hanem Coupland a ludas (az eredetiben "erupt" az ige, és a "hail storm" kifejezést illeszti mellé a szerzõ). Az X generációnak, ha van, a fent idézett mondat az egyetlen szépséghibája. Kár. Mert nagyon jó regény.

Babiczky Tibor

Európa Könyvkiadó, 2007, 308 oldal, 1800 Ft

*****

A Karib-tenger kalózai. A világ végén. Újra itt van az egész díszes társaság - Sparrow (Johnny Depp) és Barbossa (Geoffrey Rush) kapitányok, Will Turner (Orlando Bloom) és kedvese, Elizabeth Swann (Keira Knightley) meg mind a többiek -, hogy megint jól átverjék egymást, önös érdekbõl szövetkezzenek egymás kárára, s hogy mindannyian megmutassák végül, mégiscsak van szívük, még ha azt ehhez esetleg ki is kell vágni. A film e mondatnál valamivel bonyolultabb, s mi tagadás, a brutális hosszúságú játékidõ (170 perc) alatt könnyen el lehet veszíteni a fonalat. Ami végsõ soron persze nem számít, mert ha a két korábbi részt nem, netán nem tegnap láttuk, akkor már az elsõ negyedórában is kapkodhatjuk a fejünket. Ezzel együtt a film lendületesen halad, a menetrendszerû csavarok és látványos csaták fölöslegessé is teszik, hogy a helyükre passzintsuk az újabb és újabb szereplõket meg információkat, s kibogozzuk valamennyi szálat. Az átjárás a túl- és evilág között épp olyan természetes, mint hogy a föld lapos (hiszen van vége is, mégpedig egy nagy zuhatag, ami a tenger alá vezet vagy hová), és kiderül, miért fontos, kicsoda is Calypso, az óceánok emberi testbe kényszerített istennõje. Nem akarunk ünneprontók lenni, de azért, mert piszok nagy örvényt kavar, aminek a peremén mindent eldöntõ tengeri ütközetet lehet vívni. De legalábbis majdnem mindent eldöntõt; zárásként ugyanis Sparrow kapitány az örök élet vizéért indul, Barbossa dettó. És ebbõl akármi lehet még, ami azért elég vészjósló befejezés.

B. I.

A Forum Hungary bemutatója

***

szerző
.
publikálva
2007/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Díjemelésre várva
Budapesti taxihelyzet
Interjúk
Setét Jenő, Arundhati Roy, Sándor Anna
Könyvmelléklet
Michael Chabon, Móra Ferenc, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény