Melletted "Melletted nincsenek hétköznapok, egyhangú pillanatok" - énekelte egykor Ferrari Violetta. Orosz Dénes hõsei a dal élõ cáfolatai: Kitti (Tompos Kátya) és András (Mészáros Béla) kapcsolatában csupán "hétköznapok és egyhangú pillanatok" akadnak. A párt évek óta a szabályok, a rutin és a kiszámíthatóság mozgatja - amikor megismerjük õket, épp az esküvõjükre készülnek.
A húszperces kisjátékfilm részben párkapcsolati komédia, mely a (ki)dumálós Woody Allen-i hagyományokból táplálkozik (az elsõ jelenet parkja akár a Central is lehetne), másrészt egy olyan "veszedelmes (v)iszony" feltérképezése, melyet a Tágra zárt szemekbõl vagy a Közelebb-bõl ismerhetünk.
Kitti bosszúálló menyasszony, érzi, hová kell szúrni ahhoz, hogy fájjon. A kezdeti idill egy perc alatt dõl romba, amikor kiderül András titkos-fizetõs liezonja. A szópárbajokból az eltelt évek minden örömére és bánatára fény derül, s persze arra, hogy - a tini vígjátékok híreszteléseivel ellentétben - egy nõt és egy férfit még mindig a potencia, illetve az orgazmusképtelenség emlegetésével lehet a legjobban bántani.
Orosz ötletes, gyilkos kamarakomédiát szerkesztett. Ha egy-két poén nem is a legjobb, a többség természetesnek, a helyzetbõl következõnek hat. Lévén a Melletted a nemek harcára koncentráló dialógus-központú vígjáték, a színészekre hárul a munka java. Tompos tágra nyílt szemû, bájos, naivába oltott fúriát játszik, Mészáros önbizalmában porig alázott, de szerelmükért hõsiesen küzdõ lovagot.
Közelebb (vagy távolabb?) már nem is kerülhetnének egymáshoz.
- ht -
Forgalmazza a Filmservice; vetítések az Odeonban
****
Ligeti György május 28-án lett volna 84 éves. Miként tavaly, idén is ezen a napon tisztelgett az UMZE Kamaraegyüttes a zeneszerzõ elõtt. Az egy évvel ezelõtti koncert még köszönthette a Bécsben élõ zeneszerzõt, ez a mostani már megemlékezéssé vált. Így május vége felé mindaddig lesz egy Hommage a Ligeti címû hangverseny a Mûvészetek Palotájában, amíg el nem játsszák a zeneszerzõ valamennyi leírt hangját. A mostani koncert elsõ részében az 1956 elõtti mûvekbõl hallhattunk, a második részben pedig négy, Nyugaton keletkezett kompozíció hangzott el.
A hangversenyterem földszintjét benépesítõ közönség, melynek nagyobbik része fiatalokból állt, megtapasztalhatta, hogy az életmû stiláris fordulata nem esett egybe a történelemével, hiszen a Musica ricercata (1951-1953) vagy a Métamorphoses nocturnes (1953-1954) masszívabb csápokkal kapaszkodik a majdani Ligeti-kompozíciókhoz, mint a 40-50-es évek alkalmi mûveihez. Utóbbiakból is lepergett néhány, kórusmûvek, egy kiszenekari darab (Ballada és tánc), valamint a viszonylag gyakran játszott Gordonka szólószonáta (1948-1953), melyet ugyan ildomos volna határesetként értékelni, ezúttal mégis a fordulat elõtti Ligeti-mûvekhez húzott. A Musica ricercata jelentõsége annak ellenére is világos volt, hogy a remek formában zongorázó Csalog Gábor csak négy tételt játszott el belõle, a kvartett súlyát pedig nemcsak a Keller-vonósnégyes avatott játéka, hanem a hirtelen hõfokot váltó közönséglelkesedés is igazolta. A második rész az 1958-as Artikulationnal kezdõdött, mely a zenetörténeti könyvekben határkõként tagolja az oeuvre-t, most viszont napnál világosabban igazolta Ligeti álláspontját az elektronikus stúdióban való komponálásról: "nem az én világom". Az opálosnál valamivel sápadtabbra sikerült Lux aeterna és a Csellóverseny összekapcsolása komorra hangolta a koncert utolsó harmadát, s ezen a Melodien példás elõadása sem sokat derített.
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája, Bartók terem, május 28.
****
Neurosis: Given To The Rising Nem túlzás azt állítani, hogy a Neurosis fellépése paradigmaváltást hozott a súlyosabb gitárzenék történetében. Ahol addig a lényegi koncepció pár jól felépített gitárriff egymásra pakolásában nagyjából ki is merült, oda egy egészen más megközelítés érkezett - hosszan nyújtott akkordok, az esetlegesség kakofóniája, ösztönösséget sugalló spontán hördülések, továbbá stiláris elemek elsõre koncepciótlannak tûnõ, mégis szerves összeillesztése: egy kis hardcore itt, némi lelassult doom és mocsokban fetrengõ sludge amott, kiegészülve õsi törzsi dobmantrákkal és azonosíthatatlan háttérzajokkal. Scott Kelly és Dave Edwardson 1985-ben hardcore-formációként elindított zenekara rövid idõ alatt valami nem emberi, nem evilági entitás szócsövévé lett, amelybõl lemezrõl lemezre zúdul a nyers rettenet.
Nincs ez másképp legújabb anyaguk esetében sem: a Given To The Rising mozaikdarabjai a régiek, elrendezésük, arányuk néhol más, mint megszokhattuk. Maga az indítás megdöbbentõ - mintha percek óta játszaná a lejátszó a lemezt, csak a hangfalak felejtettek volna el bekapcsolni, olyan erõvel robban a címadó darab szörnymoraja. A befogadás közben percrõl percre történik meg a pszichikum óvatos, de biztos átmosása, a gondolatok felváltása szürreális világvégeképzetekkel. Minden hang és zaj errõl szól ezen a lemezen: a szellem megtörésérõl. A gitárok szédületes tempóban gázolnak ijesztõ mélységekbe, hogy aztán felengedjen a feszültség, ami persze csak az újabb mélyrepülést elõzi meg - a légiességnek nincs más szerepe, mint kiegészíteni, ellenpontozni a súlyosabb epizódokat. Az album rövidebb darabjai csupán átvezetések: ipari, effektezett szakaszok, archaikus törzsi ízekkel.
S csak az utolsó számnál, a percekig lüktetõ, lomha, monoton indián sámándobok hallatán száll odébb egy kicsit a sötét felhõ a hallgató tudatáról. Tûzvihar utáni állapot ez, ahol a szél már csak a hamuval tud matatni, meg a megkínzott lelkekkel.
H. A.
Neurot, 2007
*****
Leszámolás - Terror Vannak történetek, amelyeket nem lehet megfilmesíteni. Ilyen a bugyonnovszki kórházfoglalás, vagy a moszkvai Dubrovka utcai színház túszdrámája. És ilyen Beszlán. A valóság rettenetesebb annál, mint amit meg mer - vagy meg tud - mutatni a kamera.
Jevgenyij Lavrentyev rendezõ kaleidoszkópján a beszláni iskolából és a Dubrovka színházból moszkvai cirkusz lesz: közelik a gyerekek rémült arcáról, az öngyilkos merénylõ arcán folyó izzadságról. A manézsban zajló túszejtés csupán figyelemelterelõ akció, mondhatni matiné az arab olajsejkek által pénzelt valódi tervekhez képest. Másfél órában együtt kapunk orosz történelemleckét és hideglelõs jövõképet.
Az elsõ orosz akciófilmként futtatott mû anyagi feltételeit, 11 millió dollárt a túszdrámákban rendre kudarcot valló orosz kormány teremtette elõ, a vége fõcímre írt szöveg "Oroszország elítéli a terrorizmust" azért mégis túlzás, a közönség meg is mosolyogja. Felfogjuk, az oroszok képesek lennének saját területükön lelõni az eltérített repülõt, csak nehogy Róma fölött szórják szét a terroristák a radioaktív port. A látványos kényszerleszállást élesben forgatták egy IL-76-os szállítógéppel - kettõ is ráment, mire sikerült. Az orosz Die Hardban (a NATO-admirális szerepét változatlanul John Amos játszhatja) MacLane helyett az ex-KGB-s Smolin õrnagy a legény a gáton. A csecsen Umar pedig érdekeinek megfelelõen csapódik hol a terroristákhoz, hol az ellenük harcolókhoz. Talán nem lõjük le a poént: a kilencvenes évek amerikai hõseihez hasonlóan megmentik Európát.
Bánky Bea
Bemutatja a Mokép
**
Carmen, Svejk és az égi kártyaparti. Réz Ádám emlékezete "- Hát megölték a Ferdinándot - mondta a takarítónõ Svejk úrnak, aki évekkel ezelõtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította..." Ugyan ki ne ismerné a világirodalom egyik legszellemesebb kezdõmondatát? De ki tudná kapásból, hogy Réz Ádám szövegét fújja szinte kívülrõl, aki az ötvenes években szocialista felajánlásból tanult meg csehül, hogy Hasek remekmûvét lefordítsa? A barátok és családtagok (Réz Pál, Székács Vera, Várady Szabolcs) által szerkesztett kötet elsõsorban a fordítót mutatja be, a közismertek (Jane Austen, Montaigne, Updike, Malamud) mellett olyan ismeretlen káprázatokkal, mint Horatius két szatírája, melyekhez egykor Vas István írt briliáns és leesett állú elõszót.
Hogy Réz Ádám több volt ragyogó fordítónál, azt Várady Szabolcs portrévázlata sugallja: charmeur, nagy játékos, az akkori tévé barkochbamûsorának minden képzeletet meghaladóan népszerû vezetõje, de mindenekelõtt okos, elegáns férfi, amolyan literary gentleman. A nagy gúnyolódó, Kálnoky László is fejet hajtott lenyûgözõen szeretetre méltó személyisége elõtt, és egy Homálynoky-versében (mely sajnos kimaradt ebbõl a kötetbõl) így ír házassági tanúiról: "Ha ezt elõre tudjuk, második tanúnak / talán a daliás megjelenésû R. Ádámot / kértük volna fel, akit zsûrielnök korában / szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nõk, / úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt / lemondott tisztségérõl." Elegáns kötet, méltó megemlékezés.
- bánza -
Európa Könyvkiadó, 2007, 489 oldal, 3000 Ft
*****
George Michael Eltekintve az olyan elhajlásoktól, mint egy padlizsánlila zakó és az altatódalokkal versenyzõ Elton John-betét, George Michael alaposan kitesz magáért a Puskás Ferenc Stadion háromnegyedháza elõtt. Koncertjét "komoly zenészhez" méltóan értelmezve egy húszperces szünetet is beiktat "két felvonás" között, kétszer egy órában nyomva le legújabb (dzsesszes ill. technós beütésû) számaiból, a nyolcvanas évek balladáiból és Wham-nótákból szerkesztett mûsorát.
A látványról csak tirádákban lehet dalolni: zenészei a színpad két oldalán egy állványzaton foglalnak helyet (a la Jailhouse Rock), így a fókusz arra a középen elhelyezett, hatalmas filmtekercset és vásznat egyszerre idézõ, a nézõtérre betekeredõ installációra esik, melyre a legegyszerûbb geometriai ábráktól kezdve a videokliprészleteken és a 3D-animációkon át a semleges színekig mindenfélét vetítenek. (Hogy a filmszalag-asszociáció nem véletlen, a zárlat környékén válik egyértelmûvé, amikor a zenészek és a közremûködõk neve - hasonlóan a stáblistákhoz - egymás után pereg le a vásznon).
A "filmtekercs", a két kisebb, az állványzatok mögött és felett elhelyezkedõ kivetítõ és az arénában végzõdõ kifutókon (is) mozgó George Michael végig tökéletes interakcióban: valami ilyesmi az átgondolt, egységes látványvilág. A zenész hangja tiszta, a teret könynyedén betölti - a hangmérnökök már a második szám elején eltalálják a megfelelõ hangerõt: sem az ének nem nyomja el a hangszereket, sem pedig fordítva.
A repertoár pályáját átfogó. Ha egy-két klasszikust hiányol is a hálás közönség (Killer, Older, As, Freek), a "nyálas" nóták hívei ugyanúgy megkapják a magukét (Father Figure, Careless Whispers, Praying For The Time, Jesus To A Child), mint akik bulizni jöttek (Fast Love, Too Funky, Star People, Faith, Outside, I'm Your Man, Freedom).
George Michael egyszerûen vérprofi.
- hungler -
Puskás Ferenc Stadion, május 23.
**** és fél
Kings Of Leon: Because Of The Times Tennessee állam Mount Juliet nevû városa a kiindulási pont: a Followill família három fiúgyermeke, Jared, Nathan és Caleb itt nevelkedett vallásos környezetben, s a késõbbi karakteres stílusukat meghatározó rock és blues zenéken (Rolling Stones, Allmann Brothers, Aretha Franklin és így tovább). Persze nem volt azért annyira helyhez kötve a család: édesapjuk, Leon vándorprédikátor volt, a srácok gyerekkoruk nagy részét egy furgonban töltötték, néha még doboltak is a miséken.
Nem is volt hát nagy meglepetés, amikor zenekart alapítottak - az ezredforduló táján unokatestvérük, Matthew csatlakozott a három testvérhez, és 2003-ban Youth & Young Manhood címmel letették a családi asztalra az akkoriban csúcspontjára hágó retro-rock hullámtól finoman elrugaszkodott bemutatkozó lemezt southern rockból, bluesból és beat-popból kikevert számokkal. Bõ egy év múlva pedig jött a folytatás (Aha Shake Heartbreak), az "új rock forradalom" figyelemre méltó darabja, amelyen sikerült végleg levetkõzni mindazt, ami addig indokolta a különben elég hülyén hangzó "vidéki Strokes" hasonlatot. A kissé hosszúnak tûnõ szünet után a harmadik nekifutáson sem adják alább: a Because Of The Times erõs és változatos anyag még szélesebb zenei spektrummal, de változatlan döggel és kiemelkedõ dalokkal. A Knocked Up címû hétperces nyitószám alatt már tisztán kihallani, hogy ez egy másik dimenzió, aztán a Black Thumbnail country-ja, a Ragoo reggae-kísérlete és a The Runner templomi kórusa végleg meggyõz: a Kings Of Leon immár sokkal több, mint csupán egy újabb garázsrockzenekar.
Hó Márton
Hand Me Down, 2007
*****
A 23-as szám Kockázatos manapság Sparrow-nak hívni egy fõszereplõt, hisz e jó név mindenkinek egyet jelent az egzotikus szigetvilág hírhedt kalózkapitányával. Ha szándékos, akkor elhibázott, ha véletlen, megbocsátható, mint a tudat alatti sikervágy kissé keresett példája. Joel Schumacher rendezõ elõhívta Jim Carrey - vidámságot és humort nélkülözõ - sötét oldalát. Elsõ találkozása a nézõvel éppenséggel egy röhejes élmény nosztalgikus felidézésével indul, Carrey harmadszor bújik az állati nyomozó bõrébe, igaz, most nem kis kedvenceinket menti, épp ellenkezõleg, õ a sintér. Ennek ellenére egészen addig rendezett a családi élete, amíg bele nem habarodik az ajándékba kapott, 23-as c. könyv sugallta történésekbe. Komótosan, fejezetrõl fejezetre olvasgat, de fejben már számol... Összeomlásról lévén szó, a meglepetést nélkülözõ végkifejlet az évente egyszer filmteátrumba beülõ családanyák számára sem lehet túl rettenetes. Ami valahogy még összejött a Fülkében, a könyvben, illetve a róla szóló filmben azonban teljesen mûködésképtelen. Talán elszámolták magukat az alkotók, hiszen az igazán szerencsétlen ügyek rendre más baljós számok köré szoktak fonódni. Legutóbb a Tíz csapás büntette sorra a hitetlenség ingoványos mocsarába süppedt ördögimádó szekta kiérdemesült tagjait, hogy a Hetedikrõl ne is beszéljünk. A 13-as a kevesek szerencseszáma, de a tárgyban motozó francia leiratot még le sem vették a pesti mozik mûsoráról. A gonosz szabály alól ez idõ tájt talán csak Michael Jordan összes meze és tornacipõje élvez mentességet.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
