Lemez

Orfeo ed Euridice

Zene

Gluck tartósan legnépszerűbb operájának szó szerint változatos a keletkezéstörténete, hiszen jól ismerjük az Orfeusz és Euridiké 1762-es bécsi meg az attól jócskán eltérő 1774-es párizsi verzióját, s ez még nem minden. E kettő között ugyanis a zeneszerző 1769-ben elkészítette a mű pármai változatát is, egy fejedelmi házasságkötés megünneplésére, s ez a verzió szolgált azután alapul – immár Gluck távollétében – az opera 1774-es nápolyi előadásanyagának összeállításához. Az Erato új lemeze ezt a nápolyi bemutatót rekonstruálja: bemutatva, mi is történt a nevezetes reformoperával az operafogyasztás tradicionális ízlésű fellegvárában. Nos, Gluck műve számos kisebb-nagyobb változtatáson átesett, mi több, két számát még le is cserélték a „non replica” jog korabeli szabadságával élő nápolyiak, hogy egy helyi arisztokrata derekas szaktudásról tanúskodó kompozícióival helyettesítsék azokat. Ám hasonlóan a viccbéli kisbaltához, mindeme cserék és módosítások után: azért ez még mindig Gluck Orfeója. A másként ismerős opera lemezfelvételét az érzékien szép énekhangok ragadják a magasba a világelsőséggel büszkélkedő delikát érdekesség polcáról.
A húzónév persze okvetlenül Phi­lippe Jaroussky: Orfeo híres áriájában (Che farò senza Euridice) legalább annyira az ő páratlan frazeálása és testetlenül finom hangadása hat revelációnak, mint a nápolyi változat hangszerelési és hangnemi eltérései. Míg Jaroussky a maga pályadelelőjén ragyog (s egy-egy futó pillanatban talán már e zenit közelítő vége is felsejlik), addig Ámor szerepével a dévajul éneklő Baráth Emőke most nagyot lépett felfelé: Trionfi Amore!, ahogy azt a zárókórus is énekli. Kettejük teljesítménye mellett a szintén remek Amanda Forsythe kissé árnyékba kerül, de hát Euridice a történet javát úgyis árnyéklétben tölti. Diego Fasolis az I Barocchisti együttesét és a svájci rádiókórust harapósan szenvedélyes előadásra sarkallja.

Erato CD, 2018

Figyelmébe ajánljuk