Pengetni a vérpadig - Robert Dimery (szerk.): 1001 lemez - amit hallanod kell, mielőtt meghalsz (könyv)

szerző
Greff András
publikálva
2006/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lemezgyűjteményünk átstrukturálása, amint ez Nick Hornby príma középfajú regényében, a Pop, csajok, satöbbiben megkapó módon rögzítésre került, komoly, meditatív feladat, az önvizsgálat ideje, hisz voltaképp autobiográfiánkat kanyarítjuk ilyenkor, anélkül, állítja hihetően a bakelitdzsanki elbeszélő, hogy akár csak kézbe vennénk egy tollat.

Lemezgyűjteményünk átstrukturálása, amint ez Nick Hornby príma középfajú regényében, a Pop, csajok, satöbbiben megkapó módon rögzítésre került, komoly, meditatív feladat, az önvizsgálat ideje, hisz voltaképp autobiográfiánkat kanyarítjuk ilyenkor, anélkül, állítja hihetően a bakelitdzsanki elbeszélő, hogy akár csak kézbe vennénk egy tollat. Ekképp nyerik csáberejüket a szélesebb nyilvánosság számára készített személyes kedvenclisták is: a lajstromot kiadó lemezek kirajzolják egy - szerencsésebb esetben figyelemre méltó - személyiség portréját, s ilyen összeállításnál a szeszélyesség is helyénvaló, hiszen szépségét a dolog éppen a szabálytalanságból nyeri. Túllépvén a mélyen személyesen, immár egészen más szelekciós elveknek is szükséges életbe lépniük. Ekkor már voltaképp kánonformáló javallatokról van szó: a tekintélyes szaklapok, szakoldalak (az NME-től a Visionsön át mondjuk a www.pitchforkmedia.com-ig) visszatekintő (általában száz férőhelyes) összeírásaira is igaz ez, egy olyan könyv pedig, amely elképesztő, mondhatni seherezádéiánus menynyiségi mutatókkal bír, egyenesen definitív ajánlatként olvasható: hölgyeim és uraim, én volnék a nyugati kánon.

Egy ilyen ambiciózus, kronologikusan építkező kötettel szemben alapvető elvárás, hogy akkurátusan átgondolt legyen. Az 1001 lemez azonban szépszámú sebből vérzik. Vegyük mindjárt a címadást. A borítón gitárjával a lencsébe célzó Sid Vicioust gondolhatjuk éppen jelzésértékűnek is, de talán mégsem ártott volna, ha mindjárt kiderül, itt alapvetően pop-rock lemezekről van szó - az ötvenes-hatvanas években (a könyv 1955-tel startol, az utolsó tételek pedig tavalyiak) gázolva még többször olvashatunk dzsesszről, ám később a műfaj eltünedezik az oldalakról, akárha sárkánygyíkmódra kipusztult volna időközben; Miles Davist és társait ilyen módon merőben fölösleges volt ebbe az ügybe belekeverni. A geográfiai jellemzők is sajátosak: a kötet legnagyobbrészt az angol és az amerikai termésből szemez, de hébe-hóba, százoldalanként német, francia, skandináv munkák is felbukkannak, nagy ritkán pedig felsejlik a szerzőkben, hogy mintha létezne néhány további kontinens is. Ez a sértésig menően igazságtalan kiválasztási metódus aligha védhető. Ily módon voltaképp szerencsés, hogy az eredetileg a kötet beltestébe szánt harmincegy magyar lemez végül csak a bevezetőben, felsorolásszerűen kaphatott helyet - ebben a kontextusban ugyanis egyenesen popzenei nagyhatalomnak mutatkozott volna a lángoktól ölelt.

Az angolszász kultúrkörből való merítést jobbára helyénvaló arányok jellemzik: aligha kell magyarázni, hogy az átlagosan egy-kettő, de legföljebb négy lemezzel szereplő zenekarok társaságában miért találhatunk a Beatles és David Bowie neve mellett mindjárt hét találatot is, legföljebb a Radiohead felülreprezentáltsága (öt korong) szembeszökő annak fényében, hogy a Thin Lizzy, a Judas Priest és Patti Smith (!!) is csak egy-egy lemezzel férhetett be. Az is méltánylandó, hogy a közelmúlt számos kiváló, de a fejlett újraálmodási képességen túl mást valójában nemigen felmutató retróbandája közül azok kerülhettek be csupán, amelyek saját idejükben tényleg hozzáfújták a magukét a Zeitgeisthez (Oasis, The Strokes, The Hives).

Összességében kétségkívül Amerika jár itt a legjobban. Ha csupán a jenki gitárzenét (inkluzíve annak alternatív vonalát) tekintjük, akkor mély elismeréssel parolázhatunk a szerzőkkel: a kötet elégségesen mélyre túr az USA földjébe, a slágerlisták hegymászói mellett így megannyi kevésbé kézenfekvő választással találkozhatunk a Butthole Surfers perverz rakendrolljától - hogy egészen rövidre fogjam - a csodálatos Gillian Welch neotradicionális countryjáig. Hanem, külön bejáratú mániáimat szükségszerűen félretéve, így is marad legalább három megkérdőjelezhetetlenül kimagasló társaság (a Kyuss, a Melvins és a Jesus Lizard - az első kettő ráadásul zsáneralkotó zenekar), melyeknek totális mellőzése megmagyarázhatatlan.

Annál is inkább, mert velük ellentétben a lapokra keveredett néhány teljességgel vállalhatatlan gagyitermelvény: azt én meglehetős bizonyossággal állíthatom, hogy sem Britney Spears, sem a nála azért nívósabb Justin Timberlake, Christina Aguilera vagy éppen a Limp Bizkit nem készített (eddig még) egyetlen olyan albumot sem, amelyet bárkinek is föltétlenül hallania illene, mielőtt odébbáll az árnyékvilágból. Ezek a lányok és fiúk persze megkerülhetetlenek lennének, ha a popkultúra története utóbbi néhány évének átfogó megragadása volna a cél, a kötet intenciója azonban korántsem ez volt. Hiába mondható el hát, hogy az itt közreadott zenészfotók vitathatatlanul szépek, az albumokat ragozó, mintegy kilencven szerző által írt szövegek pedig nagyobbrészt pontosak, szellemesek, s rövidségük ellenére is információdúsak, ez a kötet több szempontból is bosszantóan konfúzus kompiláció. S talán azon sem fölösleges elmélázni, hogy napjainkra, amikor a hálón percek alatt albumok, sőt kislemezek évtizedekre és/vagy zsánerekre bontott megannyi listáját lehetséges feltalálni, nem járt-e le az ideje végérvényesen az efféle kiadványoknak.

GABO Könyvkiadó, 2006, 960 oldal, 9999 Ft

szerző
Greff András
publikálva
2006/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kultúrharcok
Bajban a Müszi és a Snétberger-központ
Médiahatóság és versenyhivatal
Hogyan asszisztáltak a médiapiac letarolásához?
Ripp Zoltán írása
Újrajátsszák 2014-et
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...