Pengetni a vérpadig - Robert Dimery (szerk.): 1001 lemez - amit hallanod kell, mielőtt meghalsz (könyv)

szerző
Greff András
publikálva
2006/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lemezgyűjteményünk átstrukturálása, amint ez Nick Hornby príma középfajú regényében, a Pop, csajok, satöbbiben megkapó módon rögzítésre került, komoly, meditatív feladat, az önvizsgálat ideje, hisz voltaképp autobiográfiánkat kanyarítjuk ilyenkor, anélkül, állítja hihetően a bakelitdzsanki elbeszélő, hogy akár csak kézbe vennénk egy tollat.

Lemezgyűjteményünk átstrukturálása, amint ez Nick Hornby príma középfajú regényében, a Pop, csajok, satöbbiben megkapó módon rögzítésre került, komoly, meditatív feladat, az önvizsgálat ideje, hisz voltaképp autobiográfiánkat kanyarítjuk ilyenkor, anélkül, állítja hihetően a bakelitdzsanki elbeszélő, hogy akár csak kézbe vennénk egy tollat. Ekképp nyerik csáberejüket a szélesebb nyilvánosság számára készített személyes kedvenclisták is: a lajstromot kiadó lemezek kirajzolják egy - szerencsésebb esetben figyelemre méltó - személyiség portréját, s ilyen összeállításnál a szeszélyesség is helyénvaló, hiszen szépségét a dolog éppen a szabálytalanságból nyeri. Túllépvén a mélyen személyesen, immár egészen más szelekciós elveknek is szükséges életbe lépniük. Ekkor már voltaképp kánonformáló javallatokról van szó: a tekintélyes szaklapok, szakoldalak (az NME-től a Visionsön át mondjuk a www.pitchforkmedia.com-ig) visszatekintő (általában száz férőhelyes) összeírásaira is igaz ez, egy olyan könyv pedig, amely elképesztő, mondhatni seherezádéiánus menynyiségi mutatókkal bír, egyenesen definitív ajánlatként olvasható: hölgyeim és uraim, én volnék a nyugati kánon.

Egy ilyen ambiciózus, kronologikusan építkező kötettel szemben alapvető elvárás, hogy akkurátusan átgondolt legyen. Az 1001 lemez azonban szépszámú sebből vérzik. Vegyük mindjárt a címadást. A borítón gitárjával a lencsébe célzó Sid Vicioust gondolhatjuk éppen jelzésértékűnek is, de talán mégsem ártott volna, ha mindjárt kiderül, itt alapvetően pop-rock lemezekről van szó - az ötvenes-hatvanas években (a könyv 1955-tel startol, az utolsó tételek pedig tavalyiak) gázolva még többször olvashatunk dzsesszről, ám később a műfaj eltünedezik az oldalakról, akárha sárkánygyíkmódra kipusztult volna időközben; Miles Davist és társait ilyen módon merőben fölösleges volt ebbe az ügybe belekeverni. A geográfiai jellemzők is sajátosak: a kötet legnagyobbrészt az angol és az amerikai termésből szemez, de hébe-hóba, százoldalanként német, francia, skandináv munkák is felbukkannak, nagy ritkán pedig felsejlik a szerzőkben, hogy mintha létezne néhány további kontinens is. Ez a sértésig menően igazságtalan kiválasztási metódus aligha védhető. Ily módon voltaképp szerencsés, hogy az eredetileg a kötet beltestébe szánt harmincegy magyar lemez végül csak a bevezetőben, felsorolásszerűen kaphatott helyet - ebben a kontextusban ugyanis egyenesen popzenei nagyhatalomnak mutatkozott volna a lángoktól ölelt.

Az angolszász kultúrkörből való merítést jobbára helyénvaló arányok jellemzik: aligha kell magyarázni, hogy az átlagosan egy-kettő, de legföljebb négy lemezzel szereplő zenekarok társaságában miért találhatunk a Beatles és David Bowie neve mellett mindjárt hét találatot is, legföljebb a Radiohead felülreprezentáltsága (öt korong) szembeszökő annak fényében, hogy a Thin Lizzy, a Judas Priest és Patti Smith (!!) is csak egy-egy lemezzel férhetett be. Az is méltánylandó, hogy a közelmúlt számos kiváló, de a fejlett újraálmodási képességen túl mást valójában nemigen felmutató retróbandája közül azok kerülhettek be csupán, amelyek saját idejükben tényleg hozzáfújták a magukét a Zeitgeisthez (Oasis, The Strokes, The Hives).

Összességében kétségkívül Amerika jár itt a legjobban. Ha csupán a jenki gitárzenét (inkluzíve annak alternatív vonalát) tekintjük, akkor mély elismeréssel parolázhatunk a szerzőkkel: a kötet elégségesen mélyre túr az USA földjébe, a slágerlisták hegymászói mellett így megannyi kevésbé kézenfekvő választással találkozhatunk a Butthole Surfers perverz rakendrolljától - hogy egészen rövidre fogjam - a csodálatos Gillian Welch neotradicionális countryjáig. Hanem, külön bejáratú mániáimat szükségszerűen félretéve, így is marad legalább három megkérdőjelezhetetlenül kimagasló társaság (a Kyuss, a Melvins és a Jesus Lizard - az első kettő ráadásul zsáneralkotó zenekar), melyeknek totális mellőzése megmagyarázhatatlan.

Annál is inkább, mert velük ellentétben a lapokra keveredett néhány teljességgel vállalhatatlan gagyitermelvény: azt én meglehetős bizonyossággal állíthatom, hogy sem Britney Spears, sem a nála azért nívósabb Justin Timberlake, Christina Aguilera vagy éppen a Limp Bizkit nem készített (eddig még) egyetlen olyan albumot sem, amelyet bárkinek is föltétlenül hallania illene, mielőtt odébbáll az árnyékvilágból. Ezek a lányok és fiúk persze megkerülhetetlenek lennének, ha a popkultúra története utóbbi néhány évének átfogó megragadása volna a cél, a kötet intenciója azonban korántsem ez volt. Hiába mondható el hát, hogy az itt közreadott zenészfotók vitathatatlanul szépek, az albumokat ragozó, mintegy kilencven szerző által írt szövegek pedig nagyobbrészt pontosak, szellemesek, s rövidségük ellenére is információdúsak, ez a kötet több szempontból is bosszantóan konfúzus kompiláció. S talán azon sem fölösleges elmélázni, hogy napjainkra, amikor a hálón percek alatt albumok, sőt kislemezek évtizedekre és/vagy zsánerekre bontott megannyi listáját lehetséges feltalálni, nem járt-e le az ideje végérvényesen az efféle kiadványoknak.

GABO Könyvkiadó, 2006, 960 oldal, 9999 Ft

szerző
Greff András
publikálva
2006/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...