Pettik Ádám, a Besh o droM énekese: Nálunk szóba sem jöhet a nacionalizmus

Hétéves kora óta dobol, játszott Lajkó Félixszel, a Kalyi Jaggal, a Noir Désirrel. A Besh o droMot 1999-ben alapította. Tíz éve Angliában él, de zenekara zavartalanul működik.

Magyar Narancs: Uniós állampolgárként telepedtetek le Bristolban, a legkisebb gyereked már ott született. Megváltoztatta a Brexit az addigi életedet?

Pettik Ádám: Elég szarul érintett lelkileg, de már érezni egyéb hatásait is. Én ugyan brit állampolgár vagyok, de ha ki szeretném hozni a zenekaromat, fejenként 260 font munkavállalói vízumot kellene fizetniük. Egyébként fordítva is igaz, van is elégedetlenkedés az angol zenészek között, mert ez rájuk is vonatkozik, ha fellépnének az unióban. Azt csak érdekességként mondom, hogy John Lydon is nagy brexites volt.

MN: Johnny Rotten?

PÁ: Igen, a Sex Pistols énekese. Nem hallottam, hogy megkérdezték volna tőle, hogy ez csak polgárpukkasztás volt-e, vagy tényleg komolyan gondolta…

MN: Mivel foglalkozol Bristolban?

PÁ: Ugyanazt csinálom, amit itthon, zenéket rakok össze, meg koncerteket szervezek a Besh o droM zenekarnak. Ezt a „gyerekemet” nem tudom Magyarországról elvinni. A többit sikerült, de ezt nem lehet.

MN: Nem csak te élsz külföldön a zenekar tagjai közül.

PÁ: A sógoromra, Barcza Gergőre gondolsz?

MN: Igen. Úgy tudom, hogy ő Izraelben él.

PÁ: Ráadásul állandó tagja egy izraeli szuperprodukciónak. Ha ráér és tud jönni, annak nagyon örülünk, ha meg nem, akkor nélküle játszunk. Több nemzetközi klasszis szaxofonos is tudja a műsorunkat.

MN: Okozott-e törést a Besh o droM pályáján, hogy Gergővel elhagytátok Magyarországot?

PÁ: Mi nem úgy mentünk el, sem én, sem Gergő, hogy akkor itt a vége. Két-három évig kevesebb koncert volt, de még a költözködés közben is csináltunk egy lemezt, úgyhogy a dolgok nem álltak le. Nagyon örülök, hogy nem lehetetlenítették el teljesen a fapados járatokat, megviselne, ha nem jöhetnék, és nem koncertezhetnék itthon bármikor. De attól is nagyon szenvednék, ha a gyerekeimnek nem Bristolban lenne az otthonuk.

MN: Zökkenőmentes ez a kétlaki élet?

PÁ: Nyilván egyszerűbb lenne, ha Magyarország élhető hely lenne, de számomra nem az. Úgyhogy az ingázás összes nyűgével együtt is szerencsésebbnek érzem magam, hogy nem itt élek, nem itt nőnek fel a gyerekeim.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Követed az itteni eseményeket?

PÁ: A magyarországi közélet kapcsán egy csomó mindenben sokkal inkább képben vagyok, mint az itteni társaságom nagy része, akiknek csömörük van már a hírektől is.

MN: A hazai zenészszakmában sokan úgy gondolják, jobb, ha nem foglalnak állást köz­életi ügyekben, attól tartva, hogy megosztják a közönségüket. Vagy elesnek a fellépési lehetőségektől, az állami támogatásoktól. Te mit tapasztaltál ezzel kapcsolatban?

PÁ: Legutóbb Erdélyben, a gyergyói fesztiválon, a koncertünk előtt két perccel odajött hozzám a főszervező, s ezt kérdezte: „Bocs, ki lehetne hagyni ma ezt az ukrajnázást?”

MN: Ukrajnáztál?

PÁ: Mostanában az összes koncertünket így indítjuk: „Szabadságot Ukrajnának!” A szervező ezt megtudta, és fontosnak tartotta, hogy kéréssel forduljon hozzám. Nyilván egyszerű túlbuzgóság volt a részéről. Közben tudjuk, hogy ezekre a fesztiválokra honnan jön a pénz: a te adódból meg az enyémből.

MN: És mit csináltál?

PÁ: Mivel eleve égszínkék-sárga cuccban voltam, azt gondoltam, hogy akkor most ezzel tudjuk le a politikai kiállást. Másrészt eleve „kevert fajú” zenét játszunk, cigány, szerb, macedón és még sok más népzenei alappal, ezért nálunk szóba sem jöhet a nacionalizmus. Húsz éve járunk Erdélybe, de még soha nem vertek meg amiatt, hogy román népzenét is játszunk. Ahogy belecsapunk, már táncol is mindenki: románok és magyarok, együtt. Igazából még hálásak is ezért.

MN: Kezd feledésbe merülni, hogy a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején még kiálltak a magyar underground zenekarok a szólásszabadságért.

PÁ: Pedig akkor tényleg kockázatos volt, nem csak itt, de mindenhol a keleti blokkban nyíltan beszélni olyan ügyekről, amelyekről Nyugaton a rock, a punk magától értetődően beszélt. Ott nem volt kérdés, hogy a társadalmi egyenlőtlenségről is szólnak a számok, vagy a világpolitikai eseményekre reagálnak a dalszövegek. Egyébként az úgynevezett szocializmus legnagyobb bűnének azt tartom, hogy olyan dolgokat lehetetlenítettek el, mint a szolidaritás vagy a szakszervezetek, ráadásul azt hazudták, hogy léteznek, miközben csak színház volt az egész. És most is hasonló a helyzet. Pedig ezt a kormányt csak úgy lehetne meghátrálásra kényszeríteni, ha legalább 350 ezer ember kimenne az utcára. De nem megy ki.

MN: Miért jobb brit állampolgárnak lenni? Itt ülünk Horányban a Duna-parton, karnyújtásnyira a Meteor teleptől. A gyerekeid úszkálnak a folyóban, olyan idilli az egész.

PÁ: Biztos, hogy ez az egyik legjobb hely a világon. De látom a különbségeket is a gyerekeim életében. Ők sokkal tudatosabbak. Haragszanak ránk, a szüleik generációjára, hogy mennyire nem foglalkoztunk azokkal a dolgokkal, amelyek most teherként nehezednek rájuk.

MN: Mint például?

PÁ: A környezetszennyezés, a klímakatasztrófa. Ezek forró témák Bristolban, az iskolában is. Mint ahogy a bullying is, amellyel szemben ott zéró tolerancia van. Senkit sem lehet zaklatni, gúnyolni, még azt is fontosnak tartják, hogy ne árulkodj. Ha mégis történnek ilyesmik, arról másnap az egész iskola tud. A szülők is. Nem söprik a szőnyeg alá. És ott a szolidaritás sem csak duma. Talán hallottál róla, hogy nemrég egy bristoli híresség, a hajdani rabszolgatartó Edward Colston emlékművét ledöntötték, pedig korábban iskolát meg kulturális centrumot is elneveztek róla. Azóta ezeket átnevezték. Olyan gyorsan történt, hogy mire én a netről értesültem arról, hogy mi zajlik kinn az utcán, már az Avon folyóba tolták a szobrot. És ebben a fiam is benne volt a barátaival. Büszkén vállalják, le is írhatod.

MN: A Meteor telepet 1928-ban alapította a baloldali munkásmozgalomhoz köthető Természetbarátok Turista Egyesülete (bővebben: Épít, művel, kiröhög, Magyar Narancs, 2016. május 28.), de jóval több volt, mint üdülőhely. Volt neked is felmenőd, aki idejárt?

PÁ: Igen. Nagy illegális élet folyt itt, a mi házunk, ahol most is nyaralunk, a „tipográfusok háza” a Tipográfia Testedző Egyesületé volt. A nagyapám járt ide szemináriumokra a többi jó fejjel, meg énekelni, evezni. Meg bújtatni az elvtársakat, akiket épp köröztek a csend­őrök. Később a nagyapámat is lecsukták; a deportálások idején a váci börtönben ült, azért nem vitték el. Mi egyébként nem voltunk tősgyökeres telepiek, a húgom találta ki, hogy milyen jó lenne, ha a gyerekeink itt nyaralhatnának. A második lemezünk készítésekor, amikor Gergővel itt ötleteltünk, még csak béreltünk egy házat. Aztán tizenöt éve, a két családdal közösen megvettünk egyet.

MN: Más-más országban élve hogyan készítitek a lemezeiteket? Ezt is lehet távmunkában?

PÁ: Mi már tíz éve így dolgozunk, és bevált. Mindenki felveszi a maga szólamát otthon, átküldi Gergőnek, nála gyűlnek a fájlok, ő keveri készre az anyagot. Persze más a katarzis, ha a próbán kigurul valami, és elkészül egy új szám. A távmunkában viszont az is belefér, ha egy ötlet két hét, vagy akár egy hónap múlva jut eszünkbe. Utólag azt is elküldhetjük, nincs az, hogy egy számot, amelyet többórányi kreatív összpróbával már lezártunk, ne bolygatnánk meg.

MN: Ezek szerint a koncerten játsszátok először együtt, élőben az új dalokat?

PÁ: A beálláson. De csak egy-egy számot. Ha ott működik, eljátsszuk koncerten is, és ha ott is bejön, akkor bekerül pár nóta a műsorba az újak közül. Az egész repertoárt nem lehet hirtelen lecserélni.

MN: Lesznek még az idén Besh o droM-koncertek?

PÁ: A Judafesten lépünk fel szeptember 18-án, és szerveződik valami október közepére is. Decemberig talán lemegy még kettő, esetleg három buli. Jövök a fapadossal, amíg lehet, bár már drágábbak a jegyek, és ritkították a járatokat is. De még mindig jobb, mintha Bordeaux-ban laknék, ahová régebben rendszeresen jártunk koncertezni. Onnan már nem jön Budapestre fapados. A bordeaux-i Wombo zenekar tagjai a barátaink, és ha úgy jön ki a lépés, hogy valahol találkozunk, például az Ördögkatlanon, akkor közösen játsszuk el azokat a Besh o droM-nótákat, amelyeket ők is repertoáron tartanak. De múltkor a neten is kiszúrtam egy japán női zenekart, akik játsszák az egyik számunkat.

MN: Melyiket?

PÁ: A Ha megfogom az ördögöt címűt. Annak egy cigány pergető az alapja, de a feldolgozás a miénk, a zenei ötletek, a témák, a váltások. Egyébként az első két lemezünket kiadták Japánban, van is egy példányom japán feliratos borítóval.

MN: Ha itthon vagy, több zenekarban is játszol. Újabban egy érdekes hangszerrel, amelynek beceneve is van.

PÁ: A nagymamám nevezte el Döncinek, nagyon találóan. Tizenhárom éve kezdtem építeni, és tavaly decemberre el is készült. Márciusban debütált egy Pluto-koncerten, ahol vendégként zenéltem.

MN: Honnan jött az ötlet?

PÁ: Még Lajkó Félixszel játszottam együtt, amikor úgy éreztem, hogy oda egy derbuka vagy egy kanna kevés, egy dobfelszerelés viszont megölné a hangzást. Akkor kezdtem el agyalni, hogy kéne a kettő közé valami. Valójában ez egy lábdob, s több mindent felszereltem köré, pici lábcineket, sok kis cintányért. Kardános tengellyel megy alá egy lábdobfej, lábbal tudom működtetni. A döngő mélyek és cinek magasai tényleg így hangzanak: „dönn-ci, dönn-ci”. Három lábon áll, mokány kis darab, mint egy vaddisznó, olyan. Ez életem egyik legfontosabb története most.

MN: Azt mondtad, hogy ilyen hangszer a világon nincsen.

PÁ: Nekem van egy másik Bristolban.

MN: Szintén Dönci?

PÁ: Nem, annak nincs neve. Vagyis mindkettőt Peckdrumnak nevezem, ami a Pettikből és Fock Máté szobrász barátom nevének „ck”-jából jön. A bristoli a prototípus, Máté már abban is sokat segített, a Döncit abból fejlesztettük ki együtt.