Lemez

Pink Floyd a fiókból

Roger Waters: Is This the Life We Really Want?

Zene

A Pink Floyd egykori főnöke huszonöt év után jelentkezett új albummal, de ez csak a negyedszázad miatt szenzáció, hiszen Roger Waters szólókarrierjének eddigi összes állomását bukásként őrzi az emlékezet.

Első saját albuma, a The Pros and Cons of Hitch Hiking 1984-ben jelent meg, három évre rá jött a második, a Radio KAOS. Mindkét lemez nagy ívű konceptalbumnak készült, de a közönség és a kritika is csak annyit jegyzett meg belőle, hogy a szerző nyilvánvaló szándéka ellenére sem közelítik meg a Pink Floyd (de legalábbis Waters) „főművét”, az 1979-es The Wallt. Most, e próbálkozásokat újra hallgatva inkább az ugrik be, hogy mekkora igazságtalanság volt ez a méricskélés, hiszen nem olyan rosszak ezek a lemezek, mint a hírük, sőt kifejezetten érdekes hallgatnivalók. De ne feledjük azt se, hogy abban már vastagon benne van a szerző is, hogy bukott műveit harminc év után sem fedezte fel senki.

Waters ugyanis 1990-ben, a „berlini apropó” nyomán újra felépítette a Falat, és attól kezdve csinálhatott bármit, végképp nem szabadult a régi építmény árnyékából. Noha volt néhány bizonytalan lépése – 1992-ben adta ki mostanáig utolsó szólólemezét, az Amused to Deatht, 2005-ben operát írt Ça Ira címmel a francia forradalom tiszteletére –, de az utóbbi húsz évben energiái javát gigaturnék kötötték le (In the Flesh?, 1999–2001; The Dark Side of the Moon Live, 2006–2008; The Wall Live, 2010–2013), amelyek nem szolgáltak újdonsággal: a Pink Floyd 1970-es évekbeli koncertjeit idézték meg korszerűbb technikával és olyan profi kísérőzenészekkel, akik képesek voltak hangról hangra lekoppintani Dave Gilmour gitárszólóit, de még az énekhangját is. Három alkalommal Budapestre is eljutott ez a szellemidézés (a The Dark Side 2007-ben, a The Wall 2012-ben és 2013-ban vendégszerepelt), mindhárom előadás fantasztikus és lélegzetelállító volt, de mégsem a Pink Floydot hallhattuk; a produkció a klasszikussá vált dalok és súlyos mondanivaló ellenére is csupán professzionális show volt a nosztalgia jegyében.

false

Waters a 219 koncertből álló, hároméves The Wall Live idején töltötte be a hetvenet, bizonyos értelemben ismét a csúcson érezhette magát, hiszen a turné 439 millió dolláros bevételével szinte minden rekordot megdöntött. Ezért is gondolhattuk tavasszal, a megjelenő lemez hírét hallva, hogy talán a befelé fordulás, a számvetés ideje jön el, hiszen Pink Floyd-emlékekkel, és falbontással úgyis képtelenség emelni a tétet. Jó okunk volt azt remélni, hogy hősünk visszafogottabbá, szerényebbé vált.

Elsőre kimondottan jólesik, hogy az Is This the Life We Really Want? dalai a Pink Floydot idézik, méghozzá úgy, mintha el sem telt volna közben néhány évtized. Mintha olyan dobozban maradt felvételeket válogattak volna össze az 1980-as évek elejéről, amelyek csak valami véletlen folytán nem kerültek rá az 1981-es, Final Cut című búcsúalbumra, pedig milyen jó kis számok. De jobban odafigyelve már nem ilyen kellemes az összhatás. Egyértelmű, hogy amit hallunk, az nem varázslat, hanem szemfényvesztés. Egy-két tipikus akkordmenet, Waters jellegzetes éneke megtévesztő lehet, de bármennyire is szeretnénk valami „mélyebbet”, amit hallunk, az rutinból fakad, nem elhivatottságból.

A hírek szerint a basszusgitáros-énekes csak a dalokat adta, a hangszerelést a nála majd’ harminc évvel fiatalabb Nigel Godrichra, a Radiohead „George Martinjára” bízta, aki jelenleg a világ egyik legkeresettebb producere és hangmérnöke. Még az is elképzelhető, hogy Godrich erőltette ezt az egészet, mert azt vette a fejébe, hogy elkészíti „A tökéletes Pink Floyd-lemezt”. Ahogy a fordítottja is lehetséges: Waters tiltotta meg neki a túlzott önmegvalósítást. Bárhogyan is, műve egy olyan éttermi fogásra emlékeztet, amit úgy reklámoznak, hogy a legrégebbi receptek felhasználásával készült a legújabb (és legdrágább) berendezésekkel. Ennek megfelelően az Is This the Life… igazából legfeljebb korrekt, kockázatmentes anyag lehet, amelyből hiányzik a kreativitás, és ha már Pink Floyd, a jellegzetes gitárszólók is. Még a leginkább az tetszik, hogy Godrich a régi számokra emlékeztető motívumokat is felhasznált a hangszerelésben. A Déjà Vuből a Mother, a Picture Thatből az Echoes, a Bird in the Gale-ből a Time köszön vissza, ami nem lehet puszta véletlen.

Igazából csak a szövegekből derül ki, hogy nem a 20. század végén járunk, de ez csak ront a helyzeten. Van itt minden Trumptól a menekültekig, Afganisztántól az iPhone-ig, és ha már szóba kerültek az idézetek, a Picture Thatben elhangzik: „Wish you were here in Guantanamo Bay”. Vagyis szó sincs befelé fordulásról, megfontoltságról, Waters 70 fölött is ugyanaz a dühös és naiv megmondóember maradt, aki minden energiáját arra fordítja, hogy szörnyülködjön a „kapitalizmuson”, a „fogyasztói társadalmon”, leginkább azon, hogy nincs világbéke.

Minden bizonnyal e mélységes felháborodás áll amögött is, hogy a lemez megjelenésével egy időben kezdetét vette Roger Waters leg­újabb turnéja, az Us + Them. Az új lemezről csak néhány számot játszik, a többi kizárólag Pink Floyd-dal.

Columbia, 2017

Figyelmébe ajánljuk