Nehezen találni még egy olyan zenekart a kurrens popzene élvonalában, mint a Coldplay. Meglehetősen bizarr, de a legtöbb toposz, ami egy zenei újságíró agyából csak kipattanhat, a londoni társaság kapcsán került elő az elmúlt években: a 2000-es évek U2-ja, a Radiohead-iskola éltanulója, a családanyák és az érzékenyebb lelkületű tinik közös mentsvára és így tovább. Pedig nem érdemes túlbonyolítani: Chris Martin és kompániája szimpla popzenekar, néhány igen erős és emlékezetes dallal (Yellow, The Clocks, In My Place, Don't Panic, Fix You így, első körben), minimum egy kimagaslóan erős lemezzel (Parachutes és/vagy a Rush Of BloodÉ) és - ha túl tudunk lépni a "nyálas hangú, szomorkodó Chris Martin" sztereotípián - egy sokoldalúan tehetséges dalszerző-énekessel.
A U2-hasonlat különben azért sem állja meg a helyét, mert egyrészt Chris Martin nem annyira tenyérbe mászó és erőltetetten politizáló, mint Bono, másrészt zenekarával nem kalandozik annyira távol saját, jól bevált stílusuktól. A Coldplay a negyedik lemezével is megmarad a saját térfelén - tesz ugyan néhány egészen ötletes, de semmiképpen sem forradalmi lépést újabb zenei tájak felé (hallhatunk például távol-keleti ízű hegedűt és ütősöket), de nem rugaszkodik el egyáltalán önmagától. A művészettörténeti utalásokkal bíró Viva la Vidát (a borító Delacroix A szabadság vezeti a népet című festménye előtt tiszteleg, a címet Frida Kahlótól kölcsönözték) a Coldplay erősebb lemezei című mappába kell menteni: bár igaz, hogy Brian Eno produceri kézjegye nem tűnik ki annyira (nyilván ez nem egy Bowie-Eno kapcsolat), a hangzás mindenképpen újítóbb, kevésbé steril, mint mondjuk a legutóbbi, 2005-ös X&Y. A bátrabb hangszerelés és a sajátos ritmusok (a törzsi lüktetés és a tapsos kíséret) mellett főként az egymásba úsztatott hat-hétperces, többtételes dalok emelkednek ki (Yes, Death And All His Friends). A zenei kísérletezés inkább a dalszerkezetekben valósul meg (példa erre a 42 című dal, amely úgy kezdődik, mint egy tipikus Coldplay-sirám, aztán hirtelen kap egy feszes art-pop gellert, majd visszatér a lágy zongorás részbe). Azért a jellegzetes, együtt éneklős slágerek sem hiányoznak: a Lost tapsolós-orgonás vagy a címadó Viva la Vida hegedűs húzását egészen biztosan rongyosra játsszák majd a nyáron a különböző rádiócsatornák.
A Viva la Vida egy (vagy inkább két) fokkal jobb, mint az előző Coldplay-lemez, bár nem egyenletesen kimagasló munka. Ha mindenáron a U2-párhuzamot akarjuk előhozni mégis: ez a lemez nyilvánvalóan nem a Coldplay Joshua Tree-je vagy Achtung Babyje, de a lemezanyag alapján úgy tűnik, Chris Martinék egyszer még arra is képesek lehetnek. Szerencsére jó passzban, jó lemezzel érkezik majd Budapestre, a sportarénába a zenekar szeptember 23-án - azért csendben reménykedjünk, hogy nem kell majd negyedelni a BS nézőterét, mint legutóbb, a Muse-koncerten.
EMI, 2008
