Koncert

Sikolyok a falban

Claudio Simonetti’s Goblin

  • Greff András
  • 2015. április 27.

Zene

Sosem fog már kiderülni, hogy mi lett volna a Goblinból, ha Dario Argento 1975-ben nem őket kéri fel, hogy írjanak zenét erőszakos thrillerjéhez, a Profondo Rossóhoz, amely Olaszországban igazi közönségsikert aratott, másutt pedig kevésbé népes, ám a végső percekig elkötelezett rajongótábort szerzett a rendezőnek és Claudio Simonetti zenekarának.

Talán megmaradtak volna egynek a sok ezer progresszív rockzenekar közül, amelyek az ELP és a Pink Floyd emlőiből vették magukhoz a táplálékot mindaddig, amíg a műfaj divatosnak számított a nyugati világban. Talán nem – elvégre a Goblin Argentónak írt filmzenéin Simonetti jóval vadabb fantáziájú figurának mutatta magát a pályatársainál.

A ma már decensen őszülő, szemüveges talján úriemberként színre lépő billentyűs vasárnap este a Sóhajok zenéjét galvanizálta életre fiatalabb zenésztársai (egy teljes rockzenekar) kíséretében. A hajó közönsége – a Titanic fesztivál előhangjaként – úgynevezett live score előadás részese volt, azaz a filmből nem csupán különféle részletek kerültek fel a három kivetítőre, hanem az egész boszorkányos-balettintézetes remekmű végigment dialógusokkal, mindennel együtt főcímtől a stáblistáig. Nem mintha ebben a filmben különösebben számítanának a párbeszédek (vagy bármi más) a zene és a képek mellett – így aztán a zenekar nyugodtan játszhatott volna mindvégig a helyett a furcsa megoldás helyett, hogy az eredetileg is zene- vagy zörejmentes részeket csendben ücsörögve, mintegy udvariasan kibekkeli a színpadon. Az állva mozizó nézőket némiképp zavarba hozó nyugalmasabb részeket viszont csodálatos hangorkánok váltották: a Sóhajoké Simonetti pályafutásának legradikálisabb zenéje, amelyet nemcsak a szerző védjegyének számító hideglelős szintetizátorfutamok, hanem már a zajzene felé dőlő, suttogásokból, hangszer­kaparásból, csörömpölésből és vad dobpüfölésekből összeálló kísértethangok is jellemeznek, amelyeket a zenekar hibátlanul, egy metálzenekar erőteljességével (de a kései Simonetti-munkák ténylegesen heavy metalos kilengései nélkül) szabadított rá a hallgatóságra. A Sóhajok bizarr, a főtéma finom modulálá­sai­ra épülő tételei ezen a hangerőn képek nélkül is lázálomszerű szédületet ébreszthettek volna, de a neonvörösben és bársonykékben úszó, offenzív jelenetek kétségkívül még magasabb tartományba emelték az előadást – de hát melyik zenekar koncertjét ne emelné meg jócskán, ha a dalok közben féreghullással, késeléssel és akasztással bombáznának meg néhány száz retinát?

 

A38 hajó, március 22.

Figyelmébe ajánljuk