Tulajdonképpen tényleg helyénvaló ma eljátszani a Vörös és feketét. Bármikor helyénvaló. Kivált a Vígszínházban, ahol jól meg kell gondolni, mire jön be több mint ezer néző esténként. Hát Stendhalra talán bejön. Vagy azért, mert olvasta, vagy azért, mert nem. Eddig rendben is volnánk.
Illés Endre dramatizálását Békés Pál dolgozta át - gyanúm szerint már az eredeti, vagyis az Illésé is ott kezdődött, ahol Stendhal regénye befordul a nagykanyarba: Julien Sorel és De Renalné szerelme után. Kár a korábbiakért, hisz korántsem lényegtelen epizódok azok, de mondjuk ezzel is rendben volnánk.
Tegyük fel, hogy Stendhal regénye - a dramatizált változatban is - túl bonyolult, ezért meg kell segíteni a néző képzeletét, hogy rátaláljon a helyes értelmezési irányra. (Nem árt persze az sem, ha - a tévedés elkerülése végett - jó sokszor elhangzik a színpadon a nagyravágyás és a számítás.) Ha például látványos és működő körhinta kerül a színpadra, szépséges lovakkal, illúziókeltő figurákkal, akkor a néző nemcsak úgy érzi, hogy kapott valamit a pénzéért, hanem rögvest tudja azt is, hogy a világ egy nagy körhinta, az élet meg nagy körforgás.
Ehhez persze Szikora János kell, aki legutóbb Proust nagyregényéből csinált színpadi zanzát, és Az eltűnt idő nyomában című, divatbemutatóval fűszerezett előadásban láthattuk ugyancsak, hogy az élet nagy körforgás. De még a hasonlóképp elég jó és kurrens regénynek számító Bulgakov-opus, a Mester és Margarita Szikora-féle előadásában is forgott a világ, ami egyébként a magamfajta vazolabilisnek (aki a kocsi hátsó ülésén is roszszul bírja) maga a kínszenvedés.
A díszlet a legkevesebb, Horesnyi Balázstól nyilván ez lett kérve, a karusszel. A legtöbb az, hogy Szikorának a világon semmiféle gondolata nem támadt Stendhal regényének kapcsán. (Mert azt már hadd ne nevezzük rendezői elképzelésnek, hogy ma is vannak törtető és amorális ifjak, ezért lenne aktuális a remekmű; mi is kéne akkor a Varázshegyhez? Minimum egy tüdőbaj? És a Háború és békéhez? Egy új Napóleon? Kevesebb bonmot, több kevéssé látványos, viszont energiaigényes eltűnődés kéne ahhoz, hogy megfejtsük, mi mitől mai, és eljussunk oda, hogy azért, mert jó). Viszont kétségtelenül lejelzi: ha semmi nem jut az eszébe, megforgatja a színpadot.
Szikora nemcsak az elemzéssel nem bíbelődött, hanem a színészekkel való munkába is a lehető legkevesebb energiát fektette. Ennek következtében ki-ki játszik, ahol éri; Tornyi Ildikó Mathilde szerepében például egy brazil szappanopera-bakfist, de erről ő kevéssé tehet. Szikora János nyeglén és nagyképűen odakente ezt az előadást. Felületes szokott ő lenni máskor is, blöffölni is szokott, színpadra hord mindent, ami kell és ami nem - erre mondják a fogékonyabbak és együttérzőbbek, hogy látványban utazik. Stendhal pedig mélységben - így aztán nem passzolnak ők ketten.
Lehetne remélni még, hogy kapunk figurákat, akik hasonlítanak a Stendhaléira. Varju Kálmán Julien Sorelje kétségtelenül egyezni látszik bizonyos pontokon - ambiciózus, serény és gátlástalan -, csak a szenvedéllyel marad adós. Pedig ezt a fiatalembert bizony a nagy fene szenvedély hajtja végig a rögös úton; az nem engedi megállni, az készteti csalni és árulni, szolgálni és megtagadni. Varju viszont sem szerelmi, sem fölkapaszkodási szenvedélyt nem mutat - ezért maga sem vált ki azt senkiből. Így aztán a levegőben lóg Pirard abbé emblematikus mondata: "nehéz életed lesz, mindenütt gyűlölni fognak". A fiatal színésznek, aki számos szerepben mutatta már tehetségét, tényleg nehéz az élete ebben az előadásban; nem elég, hogy rendezője nincsen, ráadásul mikrofonba, kihangosítva kell elmondania a belső monológokat, a "félréket", hogy értsük, ezeket most csak mi halljuk, a többi szereplő nem. És az sem lehet könnyű, hogy ő fekszik az ágyon, felette De La Mole márki és Mathilde lánya vitázik, neki meg láthatatlanná kell válnia. És ezeket nevezi Szikora "álomszerű" jeleneteknek - nyilván a lidérces fajtából.
Igó Évának sem könnyű - De Renalné a szerelemről lemaradt (illetve mi maradtunk le róla), ezért csak fölmelegítésről, alkalmi összefutásokról és végzetes árulásokról lehet szó: a figura egyik feléről. Vannak aztán különféle egyházi személyek - abbék, szeminaristák és még egy püspök is; ez utóbbit figyelemreméltóan hozza Józan László egyetemi hallgató, a többieket snittelik a rutinos színészek visszakézből.
Van "liberális csürhe" és van "büdös paraszt" meg axióma is: "a szegénység aljas életforma". Julien kiábrándulása, megvilágosodása nem bír katartikus lenni - csak megnyugtató: közel a vég.
Voltaképpen meglepő, hogy Stendhal sarkosra állított dilemmáiból mennyire semmi nem szivárog föl a Víg színpadára. De még a sztori is alig jön át. Annyi történik, hogy egy szegény fiú gazdag és befolyásos akar lenni, és ezért bármit elkövet. Mígnem elnyeri méltó büntetését: meghal. Nincs ez másképp a Barátok köztben sem, csak a vég várat magára még egy kicsinyt.
Vígszínház, december 23.
