Színház - Írta, rendezte - Tasnádi István: Kupidó; Ács János: Casanova Nuovo

szerző
Csáki Judit
publikálva
2010/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A két előadás két eset: az egyiket az írója rendezte, a másikat a rendezője írta. A hasonlóság mindazonáltal nem a véletlen műve.

A két előadás két eset: az egyiket az írója rendezte, a másikat a rendezője írta. A hasonlóság mindazonáltal nem a véletlen műve.

Tasnádi István darabja, a Kupidó remek ötletre épül: egy szvingerklubban összejön néhány ember, és némi kavarodás, magas- és mélyrepülés után kiderül, hogy ez a forszírozott fékevesztettség, a gátlástalanság felszabadító hatása voltaképpen azt hozza létre, amiből kiszakadni próbál, legföljebb a kombináció más egy kicsit. A tanulság - vagyis a következtetés - is jó, nem csak az alapötlet.

A kezdés is jó: az egymásra épp ráunni készülő házaspár ambiciózusabb hölgy tagja születésnapjára kéri és kapja férjétől és férjével ezt a különleges éjszakát; persze sehogyan sem valók ők ide, ezért aztán egyszerre kiszámítható és kiszámíthatóan meglepő fordulatok után landolnak egymás mellett hajnalban. De ez már maga a drámai feszültség, optimális esetben legalábbis.

Hanem ez itt a pesszimális eset: a darabból nagyjából az első fél óra van rendesen megírva - a többi vázlat, néhány figura, egy-egy dialógus, monológtöredék. Kell vicces alak - csipetnyi szexuális különcködéssel: egy guminő a társa -, kell a külvilágból szalajtott "élet császára", kell egy "nagy dumás", aki úgy viseli az alsógatyát, mintha szmokingban lenne; aztán kell a szabadosságot kényszeredetten habzsoló asszony (halálos beteg, naná), egy gazdag pali és az ő fiatal és kihasznált-terrorizált cuncimókusa... Szóval egy tabló, amit egy ilyen profi, mint Tasnádi István, kapásból odatesz.

Kapásból, mondom. És a rendező Tasnádi István bizony nem szólt oda az írónak, hogy ezen még dolgozni kell, hanem megpróbálta rendezőileg áthasalni a hiányokat. Így lett a megíratlan éjszaka kellős közepén egy eléggé kínos orgiavízió, bacchanália a köbön, ahogy azt Móricka decensen elképzeli az Iparművészeti Múzeum elegáns kistermében. A színészek úgy feszengik végig ezt a - világítással, zenével, mozgással megsegített - kínos jelenetet, ahogy tudják: van, aki lezseren, van, aki mereven. Mi meg igyekszünk másfelé nézni - nem mintha nem lennénk egészen nagykorúak.

A rendező Tasnádi első osztályú színészeket hívott össze ismét ebbe az újabb Orlai-produkcióba: a volt krétakörösök mellé jöttek az Örkényből és máshonnan is. Für Anikó színészi intelligenciából, Csákányi Eszter az ő életmentő tapasztalatából, Takács Nóra Diána a szerep kínálta panelek kommentárjaiból, Budai Zsófia a kezdők bátorságából dolgozik. Mucsi Zoltán lezserre, Scherer Péter agresszívre, Katona László viccesre, Gazdag Tibor tétovára veszi a figurát. Már csak darab kellett volna - meg egy rendező, aki a sarkára áll.

És szinte szóról szóra ugyanezt írhatná fel receptre az orvos az Új Színházban bemutatott Casanova nuovo című előadással kapcsolatban is. Ács János rendező néhány évvel ezelőtt színre vitte már ezt a darabját Kecskeméten, s az eltelt idő nem tüntette el az opus hibáit. A nagyszabású vállalkozás célja nem pusztán az, hogy a közkeletű és sematikus Casanova-képet árnyaltabbá, gazdagabbá tegye, hanem az is, hogy ebből az árnyalásból, gazdagításból dráma kerekedjék a főhős köré.

Vannak villanások - ha belegondolok, csak villanások vannak, és ennyi villanás egymás hegyén-hátán már ki is oltja egymást: unalomba fúl. Emlékképek, gyerekkori kezdemények, felnőttkori komplexusok, szerepváltó asszonyok, több szerepet játszó férfiak keringenek a középpontban nagyjából változatlanul álldogáló Casanova-figura körül - s nemigen érteni, mi bántja ezt az igen nagyon szenvedő alakot. És nemigen érni tetten a dramaturgok keze munkáját sem.

A darab alcíme - és egyben az este műfaja - arc-kép-játék; s amennyire semmit vagy bármit jelent ez a három szó egymás mellett, annyira hű hozzá az előadás. Az Új Színház stúdiójában Menczel Róbert Velencét idéző díszlete a legjobb: tologatható lapokból, panelekből áll (kár, hogy az általam látott előadásban az elemeket nem sikerült jól egymás mellé állítani), és lefolyik a padlóra.

A színészek itt is hozzák, amijük van: Takács Katalin mint "anya-színésznő" az anyaszínésznőt, szépen, gazdagon és nagy igyekezettel, Hirtling István mint "apa-színész" tényleg apaszínész és vicces pápakarikatúra; Pálfi Kata érett és fifikás asszony, Földes Eszter meg majd az lesz, mármint a szerepe szerint. Vass György szerelmes, méghozzá a commedia dell'arte minden lendületével, Széll Attila pedig naiv - de már nemigen emlékszem, miben is...

Hosszú, végtelenül fárasztó első rész után menekül el a közönség nagyobbik része. A maradék rezignáltan várja, hogy a zűrzavaros szkeccsekből, a kétségtelenül ott bugyborékoló tengernyi gondolatból egyszer csak összeáll valami. Nem áll.

Pedig Ács János rengeteget tud erről az alakról és az ő koráról - a darabhoz, mondhatni, "túlkészülte" az anyagot. Megírni már nem tudta - és neki sem szólt be a rendező, hogy kevesebbet vagy többet, de dolgozni kéne rajta még.

A főszereplő Almási Sándor nagyszínpadon megél, stúdióban nemigen. Jelenségnek nem rossz, de mintha elfelejtette volna a főiskolai alapképzést: a beszéd és a mozgás egyszerre nemigen megy, a szavak mimikával való túlillusztrálása viszont annál inkább. Fokozta a próbatételt, na.

Iparművészeti Múzeum, december 16. és Új Színház, december 27.

szerző
Csáki Judit
publikálva
2010/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Vesztébe rohan
Orbán és a hanyatló Nyugat
Genetika és honfoglalás
Miből van a magyar?
Interjúk
Háy János, Dresch Mihály, Eugenio Barba
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...