Az előadás tétje: a borotva éle. Kleist darabját (eredetileg A Schroffenstein család volt a címe) épelméjű ember nem bírja nevetés nélkül végignézni, miközben semmi vicces nincsen benne. Tragikus annál több, sok, rengeteg - éppen annyi, hogy már nevetséges: hát ezen kell nevetni.Az első szó Bezerédi Zoltáné, aki Rupertet, Rossitz urát játssza, és éppen a kisfiát temeti, akit meggyőződése szerint a szomszéd vár, Warwand ura, Sylvester öletett meg; azért méghozzá, hogy magvát szakasztva a családnak, rá, az azonos nevű rokonra és az ő családjára szálljon a vagyon. Bezerédi véresen komolyan esküszik véresen komoly vérbosszút, ráadásul a környezet is baljósan komor és fekete - csak abban van valami pokolian nevetséges, ahogy az elborult elméjű férfi egyszer csak fölkapja a kis koporsót, és - ha le nem fognák - futni kezdene vele valahová.
És minél agyamentebb fordulatok, minél esztelenebb és szélsőségesebb reakciók sorjáznak, annál határozottabban nyomul a közönség az együttérzésből, a megrendülésből a kívülállás és a nevetés felé. Mentjük, ami menthető.
Ascher Tamás rendezése híven és precízen követi Kleist drámájának túlhabzó féktelenségét (a műsorfüzetben az egyik cikk szerzője fölidézi, hogy amikor 1802-ben Kleist fölolvasta a kéziratot a barátainak, az utolsó felvonás - így a mindent megkoronázó dupla gyilkossági jelenet is - mind a szerző, mind a hallgatóság részéről
véget nem érő röhögésbe
fúlt); más kérdés, hogy manapság a nevetés minősége, akusztikus árnyalatai, (meta)kommunikatív tartományai jobban egymásra kopírozódnak, mint annak idején. Maga a gótikus borzalmaktól fülledt tükör-szerkezet (két szomszéd vár), a menetrendszerűen - és ismeretlenül - egymásba szerető két fiatal, a kívülről importált boszorkányos megoldás, egyes szereplők (például a vak és bölcs öreg Sylvius, valamint az ingatag Jeromos) és egyes fordulatok (például a ruhacsere) mind panelszerűen ismerősek - és ez is a nevetségesség irányába hat.
Az alkotók alaposan meghúzták a darabot (dramaturg: Fodor Géza és Gáspár Ildikó e. h.) - ez jót tett, kimúltak a cirádák. Költői és filozófiai szempontból biztosan veszteség, ami a hatásmechanizmus (és a közönség tűrőképessége) oldaláról nyereség, viszont - a fogalmazás tekintetében - nagyobb teher hárult a színészekre. Mint említettem, Rupert szerepében Bezerédi a nyitó jelenetben pontosan eltalálja a hangnemet: olyan véresen komoly, hogy rezgeti bennünk a nevetést.
Az ellenfelet, Sylvestert játszó Lengyel Ferencnek is pontosan rá kéne állnia a borotva élére, ő azonban kezdetben végtelenül puha, aztán meg végtelenül eszelős. Ettől átlagban ugyan szintén megvan a borotva éle, csak folyamatában nincs. Titokzatosra veszi Jeromost Máté Gábor - barna ballonkabátot szorongat a kezében az egyetlen hangsúlyosan mai, barna ruhás szereplő -, kételkedik és hitetlenkedik, ide-oda áll a viszályban, fürkészi az igazságot, békéltetne és házasságot közvetítene, és - mint ez kiszámítható - csúfos véget ér. Azt ugyan nem értettem, hogy a Sekrestyéssel folytatott párbeszédéből - melyből az egész nézőtér számára világossá lett, hogyan szedték ki kínvallatással az egyik állítólagos gyerekgyilkosból az "igazságot" - miért jutott Máté Jeromosa az ellenkező következtetésre, azazhogy miért "szopta be" a gyilkosságmesét, de ezt leszámítva (leszámítani pedig azért kell, mert ha másként reagál, folytathatatlan a darab) Máté alakítása megint csak nagyon pontosan találja el ezt a bizonyos borotvaélt, sőt biztonságosan mozog is rajta.
Khell Zsolt díszlete hatalmas fémfalú kamra - egyik falán jókora nyílás: itt lesünk be mi. Lehet kripta, várterem, de erdő is; tagolása romantikusan zegzugos, anyaga, tapintása rideg és baljós.
A két feleség - Ruperté és Sylvesteré - úgy van kiosztva Bertalan Ágnesre, illetve Szirtes Ágira, hogy a két házaspár indulatának összege nagyjából azonos. A dinamikusabb és vérszomjasabb Ruperthez (Bezerédihez) a szelídebb, békülékenyebb Teréz (Bertalan), míg a pipogyább (és tisztességesebb), de a végére bevaduló Sylvesterhez a mélyebben intrikus Gertrúd (Szirtes) rendeltetik. Utóbbiak, a warwandi Schroffensteinek bölcsességét Lukáts Andor Sylviusa emeli: a vak - ezért mindent sokkal jobban "látó" - öregemberbe Lukáts remekül belefogalmazza a rezignált, tehetetlen szeretet emblémáját is.
A két ifjú szerelmes a "látod? nem látod? na látod!" játékot játssza; tudják is meg nem is, amit persze tudnak: hogy a történtek árnyékában tiltott szerelem az övék. Hámori Gabriella gyerekes bájjal, Nagy Ervin böhönye lendülettel sodródik előre, egészen a halálig.
És ott van még Johann, Rupert törvénytelen fia, aki szintén beleszeretne Ágnesbe, ha lehetne, de nem lehet; kívül is van, belül is van a családi viszály körén, majd a legvégén, az amúgy is impozánsan
őrült gyilkossági jelenetsorban
totális tébolyban - shakespeare-i bolondként - ő vezeti a holttestekhez a vak Sylviust, majd tréfának, őrült viccnek minősítve a történteket a mi kommentárjainkat visszhangozza. Mészáros Béla végzős egyetemi hallgató ruganyosan játssza szerepét; már a temetésen tébláboló ifjúban, majd Ottokár vetélytársában is látjuk: nagy szerep jut még neki, mert a helyzet úgy fog alakulni. Komoly feladat jut Tóth Anitának is: a boszorkánylányé - az ő dizájnja kicsit elhajlik a paródia felé...
Bezerédi Rupertje őrjöngve gyilkolja meg saját fiát. Lengyel Ferenc széles, teátrális mozdulatokkal négyszer is mellbe döfi saját lányát. Micsoda marha mindkettő: hát hogy lehet összetéveszteni a sudár Nagy Ervint a kicsi és törékeny Hámori Gabriellával? Erre kell azt mondani, hogy "fiam holtteste megkettőzve"?! Ez a borotva éle, pont.
Csáki Judit
