Színház: Ha csak a sírhant (Csizmadia Tibor: Sekély sírhant)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/47. (11. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aki nem figyel nagyon, talán észre sem veszi, hogy vagy nyolc éve dolgozik egy társulat a Merlinben. A vendégjátékok között, az étteremtől nem messze, színházalapításra szánta el magát néhány helyben nevelt színész. Azóta dolgoznak. És mert valamiért úgy alakult, hogy nem ők a Merlin fő attrakciója, és nem lettek sztárok, csöpp lehetőségeiknek kiszolgáltatva teszik a dolgukat. Tehetséggel, türelemmel, de igazi, csak rájuk figyelő szellemi vezető, irány- vagy formaadó gondolat nélkül. Vagyis: kiszolgáltatva a vendégrendezőknek.

Aki nem figyel nagyon, talán észre sem veszi, hogy vagy nyolc éve dolgozik egy társulat a Merlinben. A vendégjátékok között, az étteremtől nem messze, színházalapításra szánta el magát néhány helyben nevelt színész. Azóta dolgoznak. És mert valamiért úgy alakult, hogy nem ők a Merlin fő attrakciója, és nem lettek sztárok, csöpp lehetőségeiknek kiszolgáltatva teszik a dolgukat. Tehetséggel, türelemmel, de igazi, csak rájuk figyelő szellemi vezető, irány- vagy formaadó gondolat nélkül. Vagyis: kiszolgáltatva a vendégrendezőknek.

A múlt héten bemutatott előadásuk címe ismerős a tavalyi moziműsorból. A Sekély sírhant, a trainspottingos Danny Boyle filmje akár jó választás is lehetne; szereplői fiatalok, mint a társulat tagjai, története ötletes és izgalmas, címe hívogató -a film divatja és Ewan McGregor rajongói különösebb reklám nélkül is sok nézőt vonzhatnak. És régi igazság: mindenből lehet előadás, az eredetiért pedig nem tartozik felelősséggel az, aki saját céljaira szabja át. A szabás szabad, csak egy feltétele van: ideális esetben előtte, de legalább közben okát vagy célját kell találni. Mert az a kérdés azért előbb-utóbb felmerül, hogy vajon miért támadt legyűrhetetlen vágy Csizmadia Tiborban, hogy színpadra állítsa ezt a filmet.

Már csak azért is, mert úgy látszik, meg sem próbált eltávolodni az eredetitől. Nemcsak a történetet követi hűen, hanem a filmes műfajtól is nehezen szabadul. Az előadás rövid snittek sora, de a világítás, a hangeffektusok, a kísérőzene használata is inkább mozis, mint színpadi. Persze még ez sem volna baj. Csakhogy. (És most csakhogyok hosszú sora következik.)

A filmből lehetett volna kellemes, felszínes krimiszínház, lehetett volna vidám, fiatalos-kábítószeres életérzés, és - szerintem a leginkább színpadra, sőt kamaraszínpadra való választással - lehetett volna három összezárt, szerepeibe merevedett ember viszonyainak és e viszonyok felbomlásának vagy átalakulásának története. Meg persze lehetett volna bármi más, ami nekem nem jut eszembe. De nem lett semmi.

A szereplők megtanulták a szöveget, fölmennek a színpadra, tűrik a rossz, ötlettelen és koncepciótlan díszlet okozta nehézségeket, és ha jön a végszó, mondják a szövegüket. Sótlanok szegények, erőtlenek. Nem tudják, mit kellene játszaniuk. Laza fiatalokat? Ki tudja? Három albérlőtárs hullát talál a kisszobában, és hogy a tetem pénzzel teli bőröndjét megtarthassa, kivetkőzik magából. Szenvedélyek szabadulhatnának el, mondjuk. Változhatnának kicsit, talán. Viszonyaikról megtudhatnánk ezt-azt, esetleg. De nem.

A filmben öntörvényű ez a trió, úgy élnek albérleti szobájukban, mint egy szigeten. Saját stílusuk van és saját törvényeik, így aztán meglepő, de elfogadható, ha nekilátnak, és lefűrészelnek egy tetemről néhány végtagot. A Merlin színpadán az öntörvény egyszerű részegséggé és néhány lapos viccé fokozódik le. A karakterek nem rejtélyesek, nincs titkuk, sőt - ami a legrosszabb - nincsenek is. Az előadás készítői elfelejtettek személyiséget keresni hőseiknek. A jóindulatú néző azt hihetné, hogy a rendező merész avantgardizmusában a drámai szövet, a drámaiság teljes felbomlását, szétbombázását (mit ne mondjak, dekonstrukcióját) tűzte ki célul, ha egy-két mellékszereplő puszta magánszorgalomból nem próbálna mégis teljes szerepet formálni a romokon. A rendőrfelügyelő (Kalmár Tamás) alig van színpadon, akkor is úgy, hogy minden funkciót kilúgoztak belőle, mégis jelen van. Kevés eszközzel ravasz, okos, gúnyos kívülállót formál meg. Segédje, Kamill (Koleszár Bazil Péter) szintén megsejtet valamit egy figurából.

A többieken viszont úgy lóg a szöveg, mint tehénen a gatya. A színpadi változat készítője valószínűleg nem ismerte azokat, akik számára az átdolgozást írta, a rendező pedig nem bajmolódott a szerep és a szereplő összehangolásával. Támasz híján persze mindannyian pózolni kezdenek - a színész, ha nem kap segítséget, általában szakmája bevált fogásaihoz menekül. Az itt fellépőknek viszont holt profizmusuk sem nyújthat támaszt. Márpedig ha a dramaturgia nem teremti meg az összesűrűsödő együttlét feszültségét, akkor legalább egy (vagy két) személyiség erejének kellene a történtek magyarázatául szolgálnia. Alex (Pásztor Tibor) vagy a nő (Bozó Andrea) dolga volna, hogy vért pumpáljon az előadás sápatag pucájába. De nem teszi.

Valószínűleg ők sem tudják, miért komálják egymást, miért laknak együtt, miért tehetik meg, hogy másokat szívatnak, miért válnak bűntárssá, miért?? A halál megjelenése az összezártság végpontja lehetne. Az a szint, aminél intenzívebb már nem lehet három élő ember kapcsolata. Ehelyett ez is csak ürügy, hogy történjen már valami, apró baleset csupán, alig feltűnő epizód. A súlytalanság győz ezen az estén. Úgyhogy a Csillagok háborúját kellett volna inkább megszínpadosítani: abba még ez is belefér.

Deutsch Andor

A Merlin színház előadása; a film szövegkönyvét fordította: Hideg János; rendezte: Csizmadia Tibor; asszisztens: Csóka Tímea; szereplők: Pásztor Tibor, Orosz Róbert, Bozó Andrea, Kupcsok Zoltán, Kalmár Tamás; látvány: Asztalos Adrienn

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/47. (11. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...